Megszólalt a héten a Paraméterben Sándor Eleonóra néprajzkutató, volt parlamenti képviselő, újságíró és köztisztviselő, aki férjével, a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézetet is létrehívó Tóth Károllyal együtt a vágsellyei lakásukon 1989. november 18-án megalakította a rendszerváltó csehszlovákiai magyar pártot, a Független Magyar Kezdeményezést és egy a Magyar Nemzetben minap megjelent cikk kapcsán, amely csak Magyarország és a felvidéki magyar közösség ellenfeleinek tesz jó szolgálatot, a történelemhamisítás felettébb kártékony és veszélyes voltáról értekezett.

Elképesztő fejtegetés látott napvilágot a Magyar Nemzet egyik véleménycikkében augusztus 18-án Csehszlovákia 55 évvel ezelőtti megszállása apropóján. A Magyar remény 1968-ban című és KERESZTES HADJÁRAT–Honvédeinket kitörő örömmel, felszabadítókként fogadta a Felvidék magyarsága alcímű írás szerzője, Ágoston Balázs „speciális magyar nézőpont” szerint átértékelte a Varsói Szerződés öt tagállamának Moszkva által kezdeményezett agresszióját és döbbenetes érveléssel állt elő.

Eszerint az országot a szovjetekkel, lengyelekkel, bolgárokkal és a keletnémetekkel együtt megszálló Magyar Néphadsereggel nem az volt a baj, hogy részt vett a katonai műveletben, hanem az, hogy… végül két hónap után hazament.

A publicista okfejtésében ugyan elítéli az 1968-as katonai agressziót, ám eközben valami egészen dermesztő revizionista gondolatmenettel áll elő. Úgy véli, eljött annak az ideje, hogy végre kimondassék: a magyaroknak nincs miért szégyenkezniük e bevonulás miatt. Egyrészt, mert Kádárék nem önszántukból vettek részt Csehszlovákia megszállásában, de van egy ennél is fontosabb argumentum is: a magyarok már formailag sem lehettek megszállók, mivel elszakított területekre vonultak be, ahol kitörő örömmel fogadták őket. Ezen optikán át szemlélve a történelmet Kádár igazi bűne az, hogy nem használta ki a lehetőséget egy igazságos határkiigazításra. Szavai szerint „a magyar honvédek a történelem és az igazság jogán magyar nézőpontból fogalmilag nem lehettek megszállók a Trianonban elszakított Felvidék magyarlakta területein”. Ezért „le kell vetnünk az indokolatlan, öngyötrő bűntudat béklyóját 1968 kapcsán is”. Meredek következtetése pedig a következő: „Talán – talán! – 1968-ban is elérhető lett volna igazságos, etnikai alapú határkiigazítás, és hazatérhettek volna színmagyar területek. (…) Illékony remény volt 1968-ban az a két hónap, de magyar szemszögből mégiscsak remény. És ha tanulunk belőle a jövőnek, akkor nem volt hiábavaló.”

A Szlovákiában és Csehországban is nagy visszhangot keltett publikációt Simon Attila történész-akadémikus, a Fórum Kisebbségkutató Intézet ügyvezető igazgatója a Napunkban „a  valósággal szembeni vakság és süketség állapotát tükröző írásként” minősítette. Egyúttal nehezményezte, hogy a cikket a Felvidék.ma portál azonnal lelkesen üdvözölte, majd ismertette.

Tényekkel alátámasztva azt a történelmi igazságot, miszerint „1968-ban nem örömet, hanem bánatot hoztak a magyar katonák”, Simon így adott hangot keserűségének: „Amit én személyesen meglehetősen fájlalok, hiszen ha el is fogadjuk, hogy a magyarországi sajtó egy jelentős része már rég elveszítette a valósággal való kapcsolatát, attól még egy szlovákiai magyar portálnak nem kellene kritikátlanul és lihegve átvenni mindent, ami onnan jön, és „hazai” szerkesztőinek illene ismerniük saját közösségük történetét.”

Kollai István külpolitikai szakértő, a Pozsonyi Magyar Intézet korábbi igazgatója Válasz Online-ban Ágoston cikkét „a közép-európai együttműködés szempontjából az elmúlt évek legpusztítóbb írásának” nevezte, főleg annak ismeretében, hogy az a magyar kormányorgánumnak számító napilapban jelent meg. Ő ezt az eszmefuttatást szélesebb kontextusba helyezve megállapította: „a magyar állam az elmúlt időkben mintha tudatosan sértegette volna szomszédait, leépítve ezzel a sokat emlegetett közép-európai együttműködés lehetőségeit.”

Az Új Szó kommentátorának, Vataščin Péternek is a fő gondja az volt ezzel a szöveggel, hogy az nem „az internet valamelyik szélsőjobbos bugyrában jelent meg, hanem a magyar kormány de facto napilapjában.” Számára intő jel volt a cikk időzítése. Hogy miért, arról így fogalmazott:

„A szomszédunkban egy, az 1968-ashoz nagyon hasonló helyzet alakult ki azzal a különbséggel, hogy Ukrajnában eszkalálódott a feszültség. A korabeli csehszlovák vezetés helyett a mostani ukrán kormány ugyanis nem parancsolta vissza a barakkokba a saját fegyveres alakulatait, amelyhez megvolt a társadalmi támogatottsága is. Hogy ilyen helyzetben a lábhoz idomított „normalizáció” vagy az állam/lakosság kivéreztetése a jobb döntés, azt ne döntsük most el… Nézzük azonban a jelenlegi helyzet nacionalista „magyar olvasatát”. Valós vélekedés vagy csak vaklárma, a közbeszédben bizarr búvópatakként, suttogásként tavaly február óta rendre előkerül Kárpátalja visszacsatolásának lehetősége (amelyhez, ugyebár, orosz győzelemre volna szükség...). A téma politikai hátterével talán sosem leszünk egészen tisztában, ám a megléte tény. Ahogy az életveszélyessége is. Ne menjünk tovább vissza az időben 30 évnél Kelet-Európában, s könnyen beláthatjuk, miért.”

Persze lehetne más elítélő véleményekről is szólnom, de itt megállok. Ehelyett rögzítem: az Ágoston Balázs-féle sajátos történelemértelmezés sajnos nem elszigetelt jelenség. Ugyanis cikkének megjelenése előtt két nappal korábban Huth Gergely a Pesti Srácok főszerkesztője szintén a Magyar Nemzetben hasonló húrokat pengetett meg.

Huth azért vádolta meg Antall Józsefet és Jeszenszky Gézát a csak a ’68-as Kádár Jánoséhoz hasonlítható hazaárulással, hogy nem szálltak síkra Kárpátalja Magyarországhoz történő csatolása érdekében 1991-ben, pedig megtehették volna, mert erre még külső bíztatást is kaptak. Ezt az állítását többek közt olyan „releváns forrásra” hivatkozva tette meg, mint az összeesküvés elméletek gyártásában lubickoló és a kuruc.info által sztárolt „legjelentősebb magyar történészek egyike”, Raffay Ernő, aki szerint „a Szovjetunió felbomlásakor valódi ajánlatot kapott Magyarország a csehszlovák bitorlóktól sztálini korridorként elszedett Kárpátalja visszaszolgáltatására.” Mi több, Huth most maga is „történelmet írt”. Előbb átértelmezte az 1991-es, szerinte „teljesen felesleges és a kárpátaljai magyarságnak végül semmilyen előnyt vagy jogot nem biztosító ukrán–magyar alapszerződést”, majd kifejtette: „Az Antall-kormány tehát elárulta Kárpátalját, pedig a borzalmas orosz–ukrán háború árnyékában mennyivel erősebb lenne most a nemzetközi pozíciónk, ha az eltartott kisujjú konzervatívjaink nem lettek volna ennyire vakok és gyávák!”

A Raffay-féle kútmérgezésről feltétlenül érdemes idéznem Antall József közvetlen munkatársának, Csóti Györgynek, a Kisebbségi Jogvédő Intézet volt igazgatójának az öt nappal ezelőtt közreadott, a felelőtlen hazudozót leleplező vallomását:

„Körülbelül negyed százada állítja azt az ostobaságot, politikatörténeti képtelenséget, hogy a függetlenné vált Ukrajna vezetői a kilencvenes évek elején felajánlották a magyar kormánynak Kárpátalját, de Antall Józsefnek nem kellett (!). Jó tíz évvel ezelőtt leültem vele ezt a kérdést tisztázni. Megkérdeztem, honnan veszi ezt a hihetetlen információt. Lenézett a földre, másodpercekig hallgatott, majd a fejét felemelve így válaszolt: „Egy ukrán paptól hallottam.” Erre mondják szép magyar fordulattal: No comment. Megkértem, ne híresztelje ezt a képtelenséget. Megígérte, de azóta is terjeszti.”

Mindezek előrebocsátása után lássuk annak a Sándor Eleonórának a Paraméterben e héten megjelent véleménycikkét, akinek elévülhetetlen érdemei vannak a 2016-an elhunyt férjével együtt a „bársonyos forradalomban” kulcsszerepet játszó magyar párt, a Független Magyar Kezdeményezés létrehozásában és akkori országos szerepvállalásában.

Felvezetőjében, melyet alább közreadok, egy általános keretbe helyezi az 55 évvel ezelőtt történteket, melyek megítélésében természetes, hogy vannak eltérő megközelítések. Ugyanakkor az is igaz, – rögzíti – hogy eddig soha egyetlen értékelés se próbálkozott a ’68-as, szovjet kommunista pártvezetés kezdeményezte katonai agressziót revizionista indíttatásból pozitívan értékelni. Viszont most ez történt meg, ráadásul nem is akármilyen közvélemény-formáló lap részéről.

„55 év telt el Csehszlovákia 1968 augusztus 21-i megszállása óta.  A rendszerváltás óta mind a szlovák, mind a magyar történészek rengeteg kutatási eredményt, forrásanyagot tettek közzé, van mire támaszkodni, ha árnyalt képet akarunk kialakítani az eseményekről és azok szereplőiről. Szabadon vitázhatunk arról, eleve zsákutca volt-e a (mérsékelten) reformkommunista kísérlet, hogy gyáva és megalkuvó, avagy józan és megfontolt volt-e a dubčeki vezetés. Sokféle vélemény kavarog, de az alapvető tényt, hogy a Varsói Szerződés csapati megszállták az országot, a legelvakultabb kommunistákon kívül senki nem kérdőjelezte meg. Eddig. A magyar kormányhoz közel állónak tartott Magyar Nemzet publicistája most átlépte a Rubicont: szerinte megszállás volt ugyan, de ez a magyar hadtestre nem érvényes. A magyar katonákra egy speciális magyar nézőpontból kell tekinteni, az elszakított Felvidékre való bevonulásuk, Brezsnyev ide vagy oda, „fogalmilag” nem volt megszállás.”

Hadd szögezzem le: a Magyar Nemzet cikkének szerzője arról áradozott, hogy 1968-ban „a magyar honvédek, bár a riadó idején nem tudták, hová viszik őket és mi vár ott rájuk, rögvest megtalálták a szót felvidéki véreikkel.” Szerinte ez magától értetődő is volt, hiszen „sokan emlékeztek még a mámoros napokra, amikor Horthy Miklós kormányzóval az élen a magyar honvédek virágszőnyegen vonultak be a húszévi elnyomás és rabság után felszabaduló és a Szent Korona fősége alá hazatérő Dél-Felvidékre.”

Ezek után jön mindennek a lényege, „a hab a tortán”, amiért tollat ragadott Ágoston: „Az egyetlen egészséges, azaz magyar nézőpont szerint nem az volt a baj 1968-ban, hogy bejött a magyar hadsereg, hanem az, hogy kiment, és egyébként is, a csehszlovákiai magyarok elsöprő többségben kitörő örömmel, felszabadítókként fogadták a magyar fiúkat.”

Sándor Eleonóra nem vitatja: annakidején voltak ilyen hangok is, és azt sem meglepő, hogy „ma is vannak, akik így gondolják.” Viszont ez a hozzáállás a nagyon keveseké volt. Azt már én teszem hozzá, a Dunától északra élő honfitársaink elsöprő többsége vagy keserű passzivitással szemlélte a prágai tavasz leverésére „az elvtársi segítségnyújtás címén” bevonuló magyar tankokat, de nem egy helyen ennél több is történt. Így sok magyar településen kővel dobáltak meg őket. Léván például a magyarok „kitörő örömének” a következő falfirka adott hangot: „Magyar katonák, Rákosi Mátyás büszke lehet rátok!”

Érsekújváron figyelmeztető lövéseket is le kellett adnia a magyar katonáknak, hogy a feldühödött helyi szlovák és magyar tiltakozók gyűrűjéből kiszabadulhassanak és csak a parancsnok higgadtságának volt köszönhető, hogy mindez nem került emberéletbe. Nem véletlenül jelentette az akkori pozsonyi magyar konzul a következőket: „a magyar és szlovák lakosság között a korábbi éles feszültségek csökkentek, szinte egység jött létre az okkupáció ellen”.

Sándor Eleonóra az akkori felvidéki magyar véleményeket illetően megkérdőjelezhetetlen tekintélyű Csemadok 1968. augusztus 26-án kiadott ikonikus állásfoglalását teszi közzé, melyből alább egy részletet idéznék.

"MAGYAROK MAGYAROKHOZ!

Csehszlovákia népei nem gyűlölettel, hanem sajnálattal néznek rátok! Aljas játékot űztek veletek! Gondolkodjatok és nézzetek körül!

Csak a német fasiszta hadsereg hordái mondhatták: „Parancsot teljesítünk!" A magyar néphadsereg nem teljesíthet olyan parancsot, amely nem fér össze az emberiességgel!

Ne hagyjátok bemocskolni Dózsa, Rákóczi, Kossuth népének becsületét! Tiltakozzatok az agresszió ellen!

Ti, egy hős, a szabadságáért és függetlenségéért annyit szenvedett nép fiai vagytok, nem viselkedhettek gyáván. Nem lehettek ilyen aljas játék figurái.”

Persze a történelemmel hadilábon álló, „egyetlen egészséges, azaz magyar nézőpontot” követelő budapesti publicistának nem érdeke az árnyalt fogalmazás. Ha ő nem is, a somorjai kritikusa viszont ezt megteszi:

„Az is biztos, hogy 1968-ban, amikor világossá vált, az ország vezetése semmiképpen nem akar konfrontációt a megszállókkal, az első sokk elmúltával a magyarlakta vidékeken megkezdődhetett a magyar hadosztály katonáival a fraternizálás. Viszont a visszaemlékezők szerint a visszacsatolás óhaja anno egy fura, kitekert szélsőbalos nacionalista narratíva részeként fogalmazódott meg: Csehszlovákiát a szovjetellenessége miatt kellene Brezsnyevnek Dél-Szlovákia elszakításával megbüntetnie. És hogy kitörő örömmel fogadta a magyar lakosság a határt az éjszaka leple alatt átlépő harckocsikat? Ezt a cikkíró sem gondolhatja komolyan. A fentebb idézett Csemadok-közlemény sem erről tanúskodik. De sajtószabadság van, s minden korban, amikor sajtószabadság volt (és lesz), voltak (és lesznek) újságírók, akiknek az újságírói felelősség fogalma semmit nem jelent. Nem törődnek a tényekkel, nem mérlegelik írásaik várható hatását. Az olvasó (már amennyiben nem éppen a revolverújságírás rajongója) ilyenkor legyint egyet, már megint egy futóbolond, kár ezzel többet foglalkozni.”

Amennyiben nem felelőtlen futóbolond a publicista, akkor csak szándékos provokátor lehet – véli a tudós etnográfussá lett egykori politikus-asszony. Ez még inkább elriasztja őt attól, hogy polémiába szálljon vele, hisz ő is tudja: „aki az ilyennel vitába keveredik, az a provokátor malmára hajtja a vizet.”

Mindezek ellenére viszont mégis úgy gondolja, két okból is, hogy röviden reagálnia kell a Magyar Nemzet cikkére. Át is adom neki a szót, hadd ismerjük meg szöveghűen az érveit:

„Az egyik, hogy bár Ágoston megemlékezik Ján Palach és Bauer Sándor haláláról, gondolatmenetéből egyenesen következik, hogy az illegális Gabonaváros rádióadás működtetői, a magyar nyelvű röplapok terjesztői, a magyar falfirkák készítői, a megszállást elítélő nyilatkozatok fogalmazói és aláírói tulajdonképpen nem érdemelnek tiszteletet, mert „a magyar honvédek a történelem és az igazság jogán magyar nézőpontból fogalmilag nem lehettek megszállók a Trianonban elszakított Felvidék magyarlakta területein“, azaz a bevonulásuk ellen tiltakozás nem érdemel elismerést. Ez méltánytalan és igazságtalan, függetlenül attól, hogy 55 év távlatából mit gondolunk az „emberarcú szocializmusról“.

A másik ok Ágostonnak az a mondata, miszerint „szent jogunk és kötelességünk a magyar látószögű valóságmagyarázat megfogalmazása és uralkodóvá tétele“.

Mindenkinek szent joga bármiről bármilyen valóságmagyarázatokat megfogalmazni, lehet hinni belénk ültetett mikrochipekben meg 1968-ban „tengernyi“ faluban lobogó piros-fehér-zöld zászlókban, és ha van megfelelő sajtótermék és szerkesztő, akkor ezeket akár újságban is megjelentetni. A baj ott van, amikor az illető szent elhivatottsággal hirdeti, hogy a cél nemcsak az ilyen valóságmagyarázat hirdetéséhez való jog – azaz a véleményszabadság – megtartása, hanem a magyarázat „uralkodóvá tétele“.

Vajon hogyan kívánja ezt elérni? Aki még emlékszik a néhai Magyar Nemzet (és a Heti Válasz, a Népszabadság meg a többiek) megszűnésének, majd az új Magyar Nemzet születésének körülményeire, annak világos, hogy az egyik eszköz kormányzati hátszéllel, állami hirdetésekkel fenntartani a megfelelő lapokat, ellehetetleníteni a más véleményen lévőket, így megspórolható a szabad vitával, tények felsorakoztatásával és ütköztetésével járó vesződség. Vagy, ahogy az orosz példa mutatja, még egyszerűbb átírni a történelemkönyveket, ne is halljon a fiatal nemzedék más magyarázatokról.

Szlovákiában nem egy párt hirdeti nyíltan, hogy szívesen venne át hatalomgyakorlási módszereket délről is, keletről is. Reméljük, a választások után nem lesz módjuk ezeket megvalósítani.”