Megszólalt a héten a dunaszerdahelyi ma7-ben Kovalcsik Zoltán Cirill ferences atya, akit magyarságáéért nemrég eltávolítottak Érsekújvárról, és abban az interjújában, melyet Száraz Dénesnek adott elmondta, hogy miként éli meg a szlovák ferences rendtartomány indokolatlan és igazságtalan döntését, amely hatalmas felháborodást váltott ki a Nyitra menti település egész magyar közösségében.

Cirill páternek, aki egyben a Szentendrei Ferences Gimnáziumban is tanít és egykor a szlovák tartományfőnök meghívására vállalta el a felvidéki missziós munkát, annak ellenére utasították ki Érsekújvárról, hogy ott 22 éven át nemcsak jó pásztorként lelkiismeretesen gondozta az ottani magyar katolikus hívőknek a lelki világát, hanem a város egész magyar közösségének meghatározó és megbecsült személyiségévé tudott válni. Ezt tanúsítja többek közt az is, hogy a munkásságát Érsekújvár 2003-ban Pro urbe-díjjal ismerte el, 2019-ben polgármesteri díját kapott, a Rákóczi Szövetség pedig 2010-ben Esterházy-díjjal tüntette ki.

„Nem csak egy papot veszítenek el az érsekújvári magyarok, Cirill atya több annál” címmel számolt be május elsején Száraz Dénes lapjában arról, hogy a város magyarságát letaglózta az a hír, miszerint a több mint két évtizede Szentendréről hetente az itteni magyar híveihez ingázó Kovalcsik Zoltán Cirill ferences pap és gimnáziumi tanár kénytelen elhagyni őket. A szlovák ferences rendtartomány ugyanis visszavonta az érsekújvári lelkipásztori megbízását, és arra kötelezte, hogy egy hónapon belül búcsúzzon el a híveitől, amit maga az érintett közölt a ferences templom magyar közösségének honlapján.

A döbbenet, majd azt követő általános felháborodás azért következett be, mert Cirill atya sokkal többet jelentett a város magyarságának, mint általában egy pap jelent. Hogy ez mennyire így volt, azt jól példázza az a tény is, hogy az érsekújvári szolgálata idején szlovákul is megtanult tisztelendő szomorú bejelentését követő szentmiséjén nemcsak hívei jelentek meg nagy számban, hanem a helyi kálvinisták is, köztük a református lelkipásztor házaspár és a teljes presbitérium is. Az is igaz, hogy mivel a tisztelendő nagyon jóban volt a szlovák hívőkkel is, közülük most többen megkeresték őt és kifejezték sajnálkozásukat a történtekért.

Kivételes személyiségét, elévülhetetlen érdemeit így rajzolta meg akkor a felvidéki kolléga:

„Közösségteremtő és közösségformáló ereje miatt nagy tisztelet övezi személyét. A város közéletében is komoly szerepet tölt be, melyet Pro Urbe és polgármesteri díjjal is elismertek. Türelemmel és kitartással építette huszonkét éven át a magyar közösséget Érsekújvárban, identitásőrző küldetése pótolhatatlan a városban. Cirill atya arról nevezetes, hogy szinte minden ferences templomot látogató érsekújvári magyar hívőjét név szerint ismer, a gyerekeket is, akikkel külön foglalkozik a miséken, és többször előfordul, hogy megszólítva valamelyiküket, bevonja őket az istentiszteletbe. Egy négy évvel ezelőtt vele készített beszélgetésben megkérdeztük tőle, hogyan érzi magát az érsekújvári magyar hívők között, mert ők nagyon ragaszkodnak Cirill atyához. Itthon érzem magam Érsekújvárban, egészen – hangzott a válasz.”

Miután az atyát felszólították a távozásra, meg arra, hogy május utolsó vasárnapján búcsúzzon el végleg a hívőktől, az érsekújvári magyar katolikusok nem törődtek bele a megváltoztathatatlannak tűnő elmozdításba és kiálltak lelki vezetőjük mellett. Aláírásgyűjtést szerveztek, levélben fordultak a szlovák és magyar tartományfőnökhöz, az érsekújvári ferences templom és kolostor rendfőnökéhez, a Nyitrai egyházmegye megyéspüspökéhez és püspöki helynökéhez. Eltökéltségüknek bizonyítéka az, hogy a petíció formájában elküldött levelüket aláírásokkal nyomatékosították: pár nap alatt a szervezőknek 1604 tiltakozó aláírást sikerült begyűjteni, melyeket 213 íven mellékeltek a folyamodványhoz.

Tiltakozásuknak másképpen is hangot adtak többször is. Május 13-án este hívők és nem hívők a zuhogó eső ellenére nagy számban gyűltek össze a város főterén, ahonnan kezükben égő mécsesekkel átvonultak a ferences templom elé egy „csendes imaórának” nevezett tömegdemonstrációra. Két hét múlva ezt megismételték; május 26-án este, szintén a főtérről induló és a Szent Ferenc Stigmatizációja Templomnál zárult gyertyás és mécseses körmenetre került sor, amikor újfent közösen imádkoztak az egybegyűltek Cirill ferences testvér Érsekújvárban maradásáért. 

Ilyen előzmények ismeretében joggal merül fel a kérdés, mi állhat annak az érthetetlen és megalázó kálváriával felérő eljárásnak a hátterében, melynek elszenvedője és kárvallottja távolról sem csak a ferences atya? Mert a történtek alapján egyértelműen az is kiderült az ő megalázó elkergetése csak egyik eleme egy aljas forgatókönyvnek: a cél az, hogy szétverjenek egy jól működő magyar közösséget és száműzzék a magyar nyelvet az érsekújvári franciskánus templomból. Ugyanis a kútmérgező áskálódók szerint, akik Assisi Szent Ferenc emberközpontú szellemi örökségére fittyet hánynak, ha valaki ferencesként Szlovákiában a magyar gyülekezetépítést is hivatásának tekinti, az csak kártevő tehet és ezért eltávolítandó.

Jó okom van ilyen kemény szavakkal fogalmazni, s erre meg is vannak az indokaim. Haladéktalanul elő is tárom őket, még mielőtt belevágnék annak az interjúnak a bemutatásába, melyet az Érsekújvárról a magyarságáért elüldözött ferences barát adott a ma7-portálnak és, amely minap Hogyan látja a felfoghatatlan döntést Cirill atya? címmel jelent meg.

A szerzetes atya a szlovákiai ferences rendtartomány kérésére és meghívására 2001 óta szolgált minden hétvégén és ünnepen a Nyitra parti városban, ahol a templomot és a hozzá tartozó kolostort egykor maga Pázmány Péter érsek szentelte fel. Azóta állandóan úton volt: hol komppal, hol busszal, hol vonattal vagy újabban, a sajnálatos bokaamputációja miatt önzetlen segítők autóival utazott Szentendre és Érsekújvár között, és mindkét ferences rendházban otthon érezhette magát. Szentendrén házfőnökként, tanárként élte meg a hétköznapjait, 22 éve pedig minden hétvégét és ünnepet Érsekújvárban töltött a magyar ferences közösségben, így ő volt a legrégebbi egy helyben lévő franciskánus.

Hogy mivel vívta ki mindenki szeretetét és tiszteletét, arról már szóltam, erre újólag nem térek ki. Viszont azt rögzítenem kell: a levegő azt követően fogyott el körülötte, hogy közeli színszlovák Hull nevű faluban született Masseo Patrik Golha páter került az érsekújvári rendház élére, aki azonnal és szisztematikusan hozzálátott a vele azonos etnikai hátterű fráterek hathatós segítségével a magyar közösség szétveréséhez. Előbb megtiltotta, hogy a körmeneteken ahol korábban a szlovák és magyar hívők felváltva énekelték saját nyelvűkön énekeiket, a magyar énekszó elhangozhasson. Ezt követően a rendház kápolnájában megtiltotta a magyar zsolozsmázást, sőt az erre vonatkozó külön kérést is elutasította. A városban levő két katolikus templom miatt minden hétköznap volt magyar mise valamelyikben, Masseo a ferenceseknél a hétköznapiakat megszüntette, kizárólag minden hónap első péntekjén engedélyezett egyet.

A magyar jelenlét nyomait is kiirtó szándéka jegyében a ferences templomból eltűntette a magyar feliratokat, minden csak szlovákul maradhatott, s közben kitiltotta az istenházából az egyetlen magyar katolikus hetilapot is. Továbbá megszüntette azt a régóta működő rendházi termet ahol zajlott a magyar hívők katekizmusa és egyéb foglalkozásaik. Az ámokfutása itt nem ért véget, hanem elérte azt is, ami hihetetlennek tűnik, de sajnos igaz: az érsekújvári nagy állami központi kórházban, melyben annak területi illetékessége okán természetes volt mindig is a kétnyelvűség, gyakorlattá tette, hogy a magyar anyanyelvű haldoklók is csak szlovákul kaphatták meg az utolsó kenetet a ferencesektől. Mert ott éppúgy nem engedte szolgálattevésre Cirill atyát, mint ahogy az újvári idősek otthonában sem.

A magyartalanításban az utolsó csepp az volt, amikor menesztette az egyetlen magyar szerzetespapot. Ráadásul ezt is hazug módon, a közvéleményt megvezetve tette. Indokként az atya megromlott egészségi állapotát hozta fel, meg azt, hogy Érsekújvárban nem kapcsolódok be kellő mértékben a ferences közösség életébe, amiből egyik sem volt igaz. Ráadásul azt közölte, az eltávolításról egyezség született a szlovák és magyar tartományfőnök, holott a szlovák tartományfőnök csupán levélben értesítette a magyart az elküldésről. Ennek közvetlen előzménye az volt, hogy a helyi házfőnök egyoldalúan tájékoztatta a szlovák tartományfőnököt, aki az érintett meghallgatása nélkül döntött az ügyben.

Ezek után lássuk, hogyan látja a vele történteket Cirill atya, és miként próbálkozik a vesszőfutását feldolgozni a hitsorsainak és nemzettársainak egyaránt mélyen elkötelezett ferences testvér, aki Budapesten született, ott járt iskolába is, az egyetemi tanulmányait az ELTE-n végezte történelem–orosz szakon, ami alatt egy évet Szentpéterváron, hét hónapot pedig Prágában töltött, majd úgy döntött szerzetes lesz. Ez bő negyedszázada történt, hiszen tavaly áprilisban ünnepelhette pappá szentelésének 25. évfordulóját.

A dialógus elején elmondottakból a rendjének és elöljáróinak feltétlenül engedelmes atya portréja rajzolódik ki, akit fogadalma kötelez. A ferences mindig oda megy, ahova éppen küldik. „Éppen ezért én személy szerint semmilyen elhelyezés ellen nem tiltakozhatom, – mondja – a fogadalmam arról szól, hogy egyetértsek elöljáróim döntésével. Életem során eddig soha nem a kérésem, hanem az elhelyezésem alapján szolgáltam mindenhol, és nem tiltakoztam a változások miatt.” Amit ehhez hozzátesz, abból az alázat köszön vissza: „Csak különleges okok, például egészségi vagy a szüleim gondozása miatt kérhetnék más szolgálati helyet, de ilyen még nem fordult elő. Így szolgáltam a pasaréti, a budai, a szentendrei kolostorban és a szlovák tartományfőnök meghívására Érsekújvárban is.”

Az interjúból aztán az is kiderül, hogy a megromlott egészségi állapotra történő hivatkozás nem igaz, az csak átlátszó ürügy volt. Az atyának valóban amputálni kellett egyik bokáját, sőt félő volt, hogy talán a lábát is elveszti, viszont egy gondos esztergomi kórházi kezelés után a veszély elmúlt, s ma protézis segítségével éppúgy élheti a napjait, mint bárki más. Inkább az zavarhatta a „reformer házfőnököt”, hogy Cirill páter minden hétvégi utaztatása ilyen körülmények között is megvalósítható lett, hiszen imponáló összefogással az újvári hívők – mint már mondtam – minden héten önként vitték-hozták szeretett lelki vezérüket autóikkal.

Az elöljárók iránti feltételen engedelmesség, mint láthattuk vezérelv egy ferences atyánál. Viszont e rend szerzetesénél is, ha magyar, vannak még egyéb szempontok is, melyek életút-meghatározók, és melyekről a vélemény nem elhallgatható. Ez a hozzáállás sejlik át a tisztelendő szókérésének alábbi passzusából:

„Azt gondolom, hogy a szlovák tartományfőnök teljesen tisztában volt az újvári házfőnök irántam tanúsított kemény bánásmódjával, de jól tudja, hogy én ennek ellenére nem fogok csüggedni, nem adom fel, és ugyanúgy felállok, mint a betegségem után tettem. Erre gondolva hagyta jóvá a házfőnök kezdeményezését. A gondviseléssel kapcsolatban pedig azt gondolom, Isten nem akarhatja, hogy egy papjában keserűség legyen, főleg azt nem, hogy emiatt a hívőkben is, főleg a fiatalok lelkében. Képzeljük el, ha egy fiatal felvidéki ferences pap szeretne lenni, elmegy-e ezek után Pozsonyba tanulni? Akarna-e ferences szerzetes lenni Szlovákiában, amikor így bánnak el a magyarral. Nem százszor inkább Budapestre menne?”

Az érsekújvári házfőnök – mint már szóltam róla – az eltávolításról szóló döntés magyarázataként azt írta a ferencesek honlapjára, hogy a szlovák és a magyar ferences rendtartomány közös megegyezése alapján történt. A tízparancsolatból a kilencediket nem tisztelő Masseo Patrik Golha hamis tanúságtételét is leleplezi az interjúalany, amikor hozzám hasonlóan ő is keményen fogalmaz:

„A szlovák tartományfőnök felhívta magyar kollégáját, de mivel a magyar elöljáró nem beszél angolul, hanem olaszul, a szlovák pedig olaszul nem, ezért nem értették meg egymást. Abban viszont megegyeztek, hogy levélben leírja, amit szeretett volna elmondani. A levél csupán egy értesítés volt, amelyben az állt, hogy az érsekújvári ferences testvérek kérésére megvonják tőlem a felvidéki szolgálatot. Egy tényt közölt, semmilyen megegyezés nem volt. Tehát az érsekújvári ferences házfőnöknek ez az állítása nem fedi a valóságot. Erős szó, de tényleg hazugság.”

Nyílván szerettem volna e nagyinterjúban közlésre került, egyéb személyes vonatkozásokban bővelkedő megannyi értékes gondolatát is megosztani az olvasóval Cirill atyának. Viszont engem is, akárcsak a Kisebb Testvérek Rendje tagjait kötelez az engedelmesség, mely az én esetemben a terjedelmi korlátok tiszteletét jelenti.

Ezért végül a beszélgetésből már csak azt a párbeszéd részletet idézem, mely szerintem a publikáció leginkább üzenetértékű dialógusa:

„Összeegyeztethető-e a ferences szellemiséggel az, hogy Érsekújvárban a ferencesek milyen könnyen lemondanak a magyar híveikről, és a plébánia magyarul beszélő papjainak adják át őket? 

Annak ellenére, hogy szívvel-lélekkel szolgáltam a város magyarságát, tény és való, hogy az évek során megfogyatkozott a magyarok száma a városban. Meghalnak az idősek, helyükre nem érkeznek magyar családok, sőt sokan elköltöznek a városból. Én magam sok olyan gyereket kereszteltem, aztán eskettem is, aki kötődik a szülővárosához, szüleik jó barátaim, de a fiatalok már máshol élnek. De azért érkeznek is ide. Jelen van sajnos a gondolkodásban egyfajta szekularizáció is, amely nagyon megnehezíti a közösségek életét. És van olyan rosszindulat is, amely megcímkézve szeretné lejáratni a papságot és a hívő közösségeket is. Fogy tehát a hívők száma, de akik maradnak, egyre erősebbek!

Az újvári ferences házfőnök gondolkodásában és tetteiben az a felháborító, hogy a templomból nemcsak a magyar ferences papot, hanem a magyar hívőket is el akarja üldözni. Pedig Szent Ferenc szellemiségének lényege a befogadás és az elfogadás. Az általa megtestesített minoritás, a kisebbség a hatalmaskodó többség, a majoritás ellenpólusa kellene, hogy legyen. Különös módon fejeződik ez ki a felvidéki magyar kisebbség és a szlovákiai ferences gondolkodás összefüggésében... A felvidéki magyarságot, amely dupla minoritásban él a Felvidéken, kutya kötelessége lenne felkarolnia a ferenceseknek. De ahelyett, hogy a veszélyeztetettek, elesettek, kisebbek pártjára állna, még üldözi is őket. Nincs helye a templomban territoriális viselkedésnek se, isten háza ugyanúgy a magyar hívőké is, mint a szlovákoké! Ha kirúgnak egy magyar ferences papot, aki a magyaroknak közvetíti Isten szavát, akkor vele együtt a hívőket is kirúgják a templomból.”