Oroszország háborúzik. Újra, ismét, még mindig. Az Eurázsia fölött őrködő Mars isten nem pihenhet, vérrel szennyezett pajzsát évszázadokon átívelve újra és újra végighordozták a keleti Szahalin szigetektől el egészen a nyugati Kelet-Berlinig. Oroszország kisebb-nagyobb háborúval kezdte és végezte a modernkori történelem minden évszázadát. Mikor védekezve, mikor (többnyire) expanzióban.

A 18. századot a Baltikumért is vívott nagy északi háborúval kezdte, majd az Európa beteg emberével, az egyre gyengülő Oszmán Birodalommal folytatott újabb (nem utolsó) háborújával folytatta és zárta. 

A 19. század és a századforduló a Napóleontól való nagy védekezéssel kezdődött majd a franciák bukását és a már említett törökök gyengélkedését kihasználva kelet-európai terjeszkedéssel folytatódott. Ebben a korszakban belefért még az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtása is.

A rövid, de véres 20. sz. világháborúval kezdődött és folytatódott - benne a cári birodalom szétesésé, a Szovjetunió születése, a nagy honvédő háború és nagy, a legnagyobb kelet-európai expanzió- majd hidegháborúval és több, „kisebb”, a birodalmi perifériákon zajló háborúval zárult.

Három évszázad, megannyi véres háború, sikeres orosz expanzió, önvédelem és ahogy Szilágyi Ákos mondja, ezek között nagy zűrzavarok, szétesések, a szmuta időszakai. Példaként említhetjük a cári Oroszország vagy éppen a Szovjetunió bukását is.  Ilyenkor az orosz (szovjet) államot összetartó politikai-gazdasági rendszerek megszűntek, átalakultak. Mindezek a nagy, geopolitikai tektonikus mozgások magukhoz láncolták, magukkal rántották a birodalomban vagy annak a perifériáin, szomszédságában élő, a történelmi, nemzeti fejlődés legkülönbözőbb szakaszaiban élő etnikumokat, nemzeteket. Sokat mesélhetnének a burjátok, csecsenek, grúzok, tatárok, lengyelek, románok, magyarok stb.

Jogos a kérdés Diogenész lámpásával a kezünkben, tulajdonképpen mi volt a szerepe és a helye Oroszországnak a történelemben, a mi történelmünkben? Hol van és lesz helye a mostani Oroszországnak? Ő lenne a renitens rosszfiú (bocsánat: rossz lány, rossz anyácska), a nagy védelmező, a szlávok és Kelet-Európa nagy egyesítője, Európa védőbástyája az ázsiai sztyeppe limesén, a Nyugat alteregója vagy „antitézise”, Kelet-Európa integrátora, a kétpólusú világrend utáni egy- vagy többpólusú rendszer egyik meghatározó protagonistája, a megrendült keresztény, konzervatív értékrend utolsó bástyája, az „újra haldokló” Nyugat alternatívája? Elég lenne csak hinni és bízni benne, mint Fjodor Tyutcsev költő teszi azt? „Oroszországot, ész, nem érted; méter, sing sose méri fel: külön úton jár ott az élet. Oroszországban hinni kell!” (Szilágyi Ákos: Oroszország elrablása)

Az elmúlt több mint háromszáz évből kirajzolódik, hogy a nagy ambíciók közül mi az, ami sikerült Oroszországnak és mi az, ami nem (ez utóbbiból több van). Nagyhatalommá, majd a Szovjetunió időszakában szuperhatalommá vált, de nem sikerült megteremteni a nagy pánszláv egységet, a Harmadik Róma birodalmát. A nagy és sikeres birodalmak hódítanak, háborúznak, nem keveset, de egy idő után megteremtik azt, amit a rómaiak óta pax romanának nevezünk, a közös kulturális, gazdasági, ideológiai értékrenden alapuló birodalmi struktúrákat és társadalmi békét. Oroszországnak, talán a történelmi országterületeit leszámítva, nem sikerült ez. Moszkva minden ambíciója dacára nem vált a Harmadik Rómává, Oroszországnak nem kimondottan saját hibájából, de nem sikerült a bizánci civilizáció államait, népeit összefogó birodalommá válnia Konstantinápoly eleste után. A mongol invázió egyrészt megtörte az amúgy sem mindig egységes korai szláv államot, a Kijevi Ruszt, másrészt több évszázados jelenlétével erős befolyást gyakorolt az immáron Moszkva központtal újjászülető, megszülető keleti szláv államra. Az oroszok a Szovjetunió időszakában álltak a legközelebb ahhoz, hogy valamiféle pax romanát–pax sovieticát megteremtsenek, de történelmi léptékben tekintve kérészéletű kísérlet volt, a kényszercsatlósok (Berlin, Magyarország, Csehszlovákia) állandó lázadozásával fűszerezve. A hódítást nem követte a tartós konszolidáció. Oroszországnak megvolt és talán megvan az ambíciója, de nem sikerült olyan hosszú távon fennálló birodalmi keretet biztosítania, amivel évszázadokra magába integrálja, a saját arcára formálja és ne csak meghódítsa a nagy birodalom kevésbé szerencsés szomszédjait.

Hol lesz, mi lesz a helye Oroszországnak a mesterséges intelligencia évszázadában, az egymásba láncszerűen kapaszkodó (és így eleve determinált?) globalizált elemek világában, a magukat újrakonstruáló nagy civilizációk összecsapásában? Egyet kell értenünk Neagu Djuvaraval, aki azt mondja, hogy Oroszországnak, miután részben elhagyta Andrej Rubljov és Teofánész a Görög örökségét, nem sikerült a Konstantinápoly által hagyott hatalmi és kulturális űrt kitöltenie. Nem született meg a Moszkva-központú nagy, bizánci civilizáció. Ugyanakkor az ázsiai-mongol típusú állam- és társadalomszervezet és az ortodoxia által behatárolt Moszkva Nagy Péterrel kezdődően részben a nyugati civilizációt választotta. A kultúrában, a művészetekben, építészetben, a hadseregszervezésben, technológiában mindenképpen nyugati mintákat is használt. A hódító Napóleonban csalódott Pierre Bezuhov és köre gyakran beszélt franciául a Háború és békében. Nagy Péter tömegesen küldte Nyugatra az orosz fiatalokat tanulni. Az orosz kultúra sajátos, egyedi, de nyugati. Arra viszont, hogy a különút, a saját történelmi küldetés, a Nyugattal konkuráló, egyforma fejlettségi szinten levő, új típusú integráció délibábja és illúziója továbbra is élt az orosz politikai gondolkodásban, jó példa a Szovjetunió rövid története.

A 21. század elején Oroszország megtapasztalhatta a Szovjetunió szétesését követően a gazdasági, társadalmi anarchia utáni viszonylagos stabilitás érzését, de ezt annak az árán élhette meg, hogy kialakulhatott, megcsontosodhatott egy új autoriter rezsim, amely csontmarokkal fogja össze az államot, de ugyanolyan erővel gyűri maga alá a társadalmat. Oroszország minden igyekezete ellenére jelen helyzetben gazdaságilag, a technológia szempontjából egy közép vagy annál is gyengébb hatalom, a terület–népesség arányát, a demográfiai potenciálját tekintve is csak középhatalom, a hadsereg hagyományos (nem atomfegyver) katonai képességeit tekintve egyre inkább úgy tűnik, hogy távolról sem felel meg a valóság az orosz katonai potenciálról kialakított vélekedéssel. Geostratégiai helyezkedését és nyersanyagforrásait tekintve viszont szuperhatalom. Ambícióit tekintve is szuperhatalom. Úgy vélem, nem túlzás azt feltételeznünk, hogy Oroszország egy viszonylagos ukrajnai siker (a Krím megtartása és a földig rombolt Donbasz elfoglalása árán) után se lesz képes belátható időn belül megteremteni azt az állami, társadalmi, gazdasági konstrukciót, amelyet az elmúlt három évszázadban sem sikerült, és amely kiemelné őt a regionális hatalmak sorából.

Ha győzelem lesz, ahhoz mindenképpen oda kell rendelnünk a pürrhoszi jelzőt. Ebből a tudathasadásos állapotból és helyzetből kell, kellene megtalálni azt a pozíciót, sporthasonlattal élve, ahol Oroszország tudásának, potenciáljának megfelelően „játszik”. Valamelyik már létező vagy feltörekvő, potenciális szuperhatalom, „civilizáció” farvizén, technológiájával kiegészülve képzelendő el szerintünk az orosz jövő. A kérdés csupán az, hogy ki lesz a befutó. Nagy Péter cár (akinek a portréja állítólag ott lóg Putyin irodájában is) akár furkósbottal is Európa felé kergette a bojárjait. Azt is joggal feltételezhetjük, hogy lenne hely, elkelne Oroszország a nyugati táborban. A kérdés az, hogy milyen feltételekkel, minek az árán.

(A szerző történész, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója.)