Megszólalt  a héten a Mandinerben a lap névtelenségét megőrizni kívánó szerzője és a Nagy nevek feszültek egymásnak az emlékezetpolitika miatt – így zajlott a héten Horthy-vita című cikkében arról számolt be, hogy miután Horthy Miklós újratemetésének 30. évfordulóján Lázár János építési és közlekedési miniszter Kenderesen felavatta a Horthykat is szerepeltető vasúttörténeti kiállítást, ahol arról beszélt, „Horthy három dolog: kivételes államfő, igaz magyar hazafi és hős katona”, de azt „elfelejtette” megemlíteni, hogy bűnrészes volt a magyarországi zsidó lakosság haláltáborokba történő deportálásában – újra fellángolt a vita az egykori kormányzó történelmi szerepéről.

Ennek során szót kért Frölich Róbert országos főrabbi, aki Horthy antiszemita levelezésével válaszolt Lázár szavaira. David Pressman amerikai nagykövet pedig azt írta, az Egyesült Államok kormánya aggodalommal fogadta a miniszter szavait és azokat a Horthy rehabilitálására való törekvés jeleként értékeli.

L. Simon László, volt fideszes parlamenti képviselő, egykori kulturális államtitkár, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója némiképp „helyretéve” az Orbán-kabinet erős emberének számító minisztert, rámutatott: Horthy esetében ítélkezni csak az egész életút alapján lehet és óvott az egyoldalú megközelítésektől. Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész és könyvkiadó egy vitaanyagnak szánt eszmefuttatást tett közzé, amiben arról értekezett: vajon „Kádár vagy Horthy ártott-e többet Magyarországnak?” Utóbbira Constantinovits Milán, a Mathias Corvinus Collegium szakmai főigazgató-helyettese és Stefano Bottoni történész is reflektált.

– Ön szerint is kivételes államfő, igaz magyar hazafi és hős katona volt Horthy Miklós?

– Horthy Miklós megítélése összetett kérdés, és egy mondatban nehéz ezt megfogalmazni. Nem vitás, és ebben teljesen egyetértek Lázár Jánossal, hogy Horthy Miklósnak érdemei vannak abban, hogy Trianon után ez az ország megmaradt, túlélt, konszolidálódott és stabilizálódott. És az sem vitás, amit a miniszterelnök mondott el 2017-ban, hogy tudatában vagyunk annak, hogy egy nehéz történelem van a hátunk mögött, szerettem volna mindenki számára nyilvánvalóvá tenni, hogy Magyarország kormánya egy korábbi időszakban hibát, sőt bűnt követett el, amikor nem védte meg Magyarország zsidó származású polgárait.

Szeretném világossá tenni, hogy a felfogásunk szerint minden magyar kormánynak az a kötelessége, hogy minden állampolgárát származásra való tekintet nélkül megvédje. A második világháború idején ennek az erkölcsi és politikai követelménynek Magyarország nem tett eleget, ez bűn, ugyanis akkor úgy döntöttünk, hogy a zsidó közösség védelmezése helyett a nácikkal való kollaborálást választjuk.

– De mit válaszoltak önök az izraeli nagykövetségnek, akik azt kifogásolták, hogy a kormány egyik tagja méltatta Horthy Miklóst? Csak hogy azt a részt, amit Ön most felolvasott például nem említette meg.

– Ezt a miniszterelnök mondta. Általában, ha más mond valamit, és a miniszterelnök is mond valamit, akkor a többit figyelmen kívül hagyják és csak az a lényeg, amit a miniszterelnök mond. Ha ez önöket megnyugtatja, járjanak el most is így.

– Tehát akkor ezt tekintsük egy magánemberi megnyilvánulásának a Lázár Jánosnak?

– Nem, egyáltalán nem. Lázár János ennek a kormánynak megbecsült minisztere.”

Jó oka van annak, hogy teljes terjedelmében idéztem ezt a kérdezz-feleleket, amelyre az eheti budapesti Kormányinfón került sor Haszán Zoltán, a 444 munkatársa és Gulyás Gergely, a miniszterelnökséget vezető miniszter között. Meg kellett tennem azért, mert ez a dialógus jelzésértékű volt és egyben egyfajta látlelet is 2023 Pannóniájáról.

Ugyanis amit és ahogyan Gulyás Gergely elmondott úgy, hogy előbb elhatárolódott a többszázezer magyar állampolgár meggyilkolásáért is felelős egykori államfőtől, de az elhatárolódást nem tette meg a Horthyt csak méltatni akaró kollégája esetében, – mintha csak visszaigazolta volna azt a véleményt, melyet két napja a HVG-s Riba István egy elemzésében fejtett ki. Ennek már a beszédes címe, a „Se vele, se nélküle – nem tud mit kezdeni Horthy Miklós szellemi örökségével a Fidesz”, mint cseppben a tenger, szembesít egy nyugvópontra nem jutó dilemmával: hiába telt el már több mint hat és fél évtized Horthy halála óta, Hunniában ma a hatalmon levők közül nem kevesen, de nem csak ők, ódzkodnak Horthy életét és tetteit teljeskörűen és tárgyilagosan megítélni. Amúgy ilyenek vannak mifelénk is, de erről majd később.

E dilemma létezésére utalt például a Népszava, amikor arról írt, „ügyesen kitért a Horthy-val kapcsolatos kérdés elől a miniszter” és rámutatott: Gulyás előbb Orbán Viktort szó szerint idézve hitet tett amellett, hogy a bűnre, a nácikkal való kollaborálásra nincs és nem is lehet semmiféle mentség. Ezután viszont úgy védte meg a minisztertársát, hogy azzal némileg tompította a kormányfő határozott állásfoglalásában hangoztatottak üzenetét.

Annak további részletezésébe már nem is mennék bele, hogy szerda óta hányan és hányfelé miként értelmezték Gulyás Gergelynek a Kormányinfón mondott szavait Magyarországon meg a nagyvilágban. Viszont úgy érzem, a fentiek apropóján, egy, a témába vágó megdöbbentő friss jelenség mellett nem mehetek el szótlanul. Ez pedig az a kies honunkból keltezett követelés, ami a Magyar Nemzetben látott napvilágot még a vitatott Lázár-nyilatkozat előtt, és amellyel a Borbély Zsolt Attila az Igazságot Horthy Miklósnak! című pamfletjében állt elő.

Borbély ebben még egy zárójeles félmondatot se vesztegetve arra a „jelentéktelen vonatkozásra”, miszerint Horthy Miklós volt az ország államfője, amikor a Magyarország a második világháború idején, bűnös módon úgy döntött „hogy a zsidó közösség védelmezése helyett a nácikkal való kollaborálást választja”, a vitatható és vitatott életműnek csak a sajátos szemléletű okfejtését alátámasztó vonatkozásaira fókuszált. Írásának következtetésében pedig ezt áll fehéren-feketén:

„Ha sikerül a főváros visszahódítása után a Szent Gellért téren szobrot állítani Horthy Miklósnak, ott, ahol 1919. november 16-án tetemre hívta „az ezeréves törtelmét megtagadó, vörös rongyokba öltözött” bűnös várost, akkor tudhatjuk, hogy jó irányba tartunk.

Elsőrendű nemzetpolitikai létparancs, hogy a Trianonban tönkretett, életképtelennek tűnő ország újjáépítője, Horthy Miklós elnyerje a köztudatban a méltó pozícióját, hogy főutcákat nevezzenek el róla, hogy szobrai ott díszelegjenek a városközpontokban.”

Lehet akár kitérő válaszként is értékelni Gulyás miniszternek a Kormányinfón elmondott szavait, amit – mint láttuk – egyesek meg is tettek. Egy viszont biztos: annak az alapvetésétől, melyben Orbán Viktor hat évvel ezelőtti állásfoglalását idézte, mi sem áll távolabb, mint ez a meggondolatlan és felelőtlen követelés.

Tovább megyek. Amint ma is olvasható a honlapján, Orbán Viktor az Ország Házában már 2015 decemberében határozottan állást foglalt ez ügyben, amikor ledöntötte Hóman Bálint még fel sem állított szobrát és kimondta: „A megszálló hatalmakkal való kollaborálásnak különböző oka, mélysége, minősége lehet, de a kormány olyan politikusnak nem támogathatja a szoborállítást, aki együttműködött az elnyomókkal.” Majd jelezte azt is: „ezért nem fog támogatni Horthy Miklósnak történő szoborállítást sem.”

Persze nem mindenki osztja ezt a véleményt. Tavaly februárban, amikor a Mi Hazánk és a vele szimpatizálók fáklyás-lovas „nemzeti seregszemlét” tartottak Budapesten, hogy megemlékezzenek Horthy halálának 65. évfordulójáról, a Patrubány Miklós után felszólaló pártelnök, Toroczkai László így fogalmazott: „Legyen szobra Horthy Miklósnak, méghozzá lovas szobra és nem érdekel minket semmilyen sivító, kiabáló magyargyűlölő kis pokolfajzat, aki minket ebben akar akadályozni.”

A feladvány, ami mindezek után adódik a tájainkról származó, Horthy-szoborállítást és Horthy-főutcákat óhajtó kezdeményező, a politológus-politikus, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács általános alelnöke és nemzetpolitikai kérdésekkel megbízott főfelelőse számára, de a nézeteit népszerűsítő napilapnak is a következő: dönteni kell, vajon Orbán Viktor álláspontját tekinti-e mérvadónak, vagy pedig azokét, akiknek ez a viszonyulás, tehát a magyar kormányfő felfogása is, a kukába való, hisz az sem más, mint egyike „a magyargyűlölő kis pokolfajzatok sivításának és kiabálásának”?

E meggyőződésem szerinti szükségesnek ítélt felvezetés után lássuk a Mandinerben napvilágot látott Nagy nevek feszültek egymásnak az emlékezetpolitika miatt – így zajlott a héten Horthy-vita című írást.

Ennek nyitánya előbb feleleveníti, hogy Lázár János pontosan mely szavai nyomán lángolt fel újra a perpatvar a kormányzó történelmi szerepéről, majd arra tér ki, a miniszter a Horthy Miklós újratemetésének 30. évfordulóján rendezett ünnepségen vett részt múlt vasárnap, ahol a kenderesi vasútállomáson átadta a Horthy Istvánnak is emléket állító vasúttörténeti kiállítást. Továbbá arról is beszámol, itt rajta kívül több kormánypárti politikus is megjelent, illetve koszorúzott. Így mások mellett Fazekas Sándor volt agrárminiszter, a Fidesz jelenlegi parlamenti képviselője, a Horthy Miklós Alapítvány kuratóriumi alelnöke is.

A folytatásban aztán a sokat sejtető Washington rögtön aggódni kezdett alcím alatt elsőként mégsem egy amerikai vélemény ismertetésére kerül sor, hanem egy fajsúlyos és Magyarhonból származóra: Frölich Róbert országos főrabbijéra, aki két Horthy idézettel reagált a Lázár méltatásra.

A Ki beszélhetne világosabban Horthy Miklósról, ha nem ő maga? címmel közreadott Facebook bejegyzésében Frölich előbb Horthynak egy 1940-es Teleki Pálnak, majd 1943-ban Hitlernek írt leveléből szemelgetett.

Az elsőben többek között ez áll: „Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem. Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden – minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidókezekben legyen, és hogy a magyar tükörképe – kivált külföldön – a zsidó”.

A másodikban Horthy már nem fejteget, ebben már szolgálatkészen jelent: „A zsidók fokozatos kikapcsolására vonatkozó további intézkedések folyamatban vannak, s amint meg lesznek teremtve elszállításuk feltételei, ezt végre is fogjuk hajtani.”

„Világos és egyértelmű beszéd. Az összes ilyen beszéd miatt nem ismerhettem meg az apám családját, anyám családjának nagy részét. Meg lettek teremtve tudniillik a feltételek” – zárta posztját Frölich. Kár, hogy ezt a passzust a Mandiner cikke már nem kívánta idézni.

Ezután kerül ismertetésre az, hogy Egyesült Államok magyarországi nagykövete, David Pressman „szintén nem maradt csendben”. Az ő közösségi oldalán megjelentetett állásfoglalást szó szerint idézi a cikk: „Horthy Miklós bűnrészes volt a magyarországi zsidó lakosság lemészárlásában, az Egyesült Államokat pedig kifejezetten aggasztja, hogy az Orbán-kormány egyik magas rangú tisztviselője részt vesz a brutális örökség rehabilitálására és népszerűsítésére irányuló erőfeszítésekben”.

Erre az első két kritikára gyors és meglehetősen sajátos választ adott Lázár János – derül ki a továbbiakban. Ebben Antall Józsefnek azt az 1993-as tévéinterjúját tette közzé, amelyet a volt miniszterelnök Horthy újratemetésekor adott, amikor a hamvainak hazahozatala kapcsán, akár csak most, a kormányzó szerepének megítélése viták kereszttüzébe került. Talán nem ártott volna ebből a nagy ívű és ide kattintva olvasható szókérésből legalább annak a jelzésértékű kulcsmondatát idézni: „Abban mindenkinek egyet kell értenie, hogy el kell helyezni Horthy Miklóst tisztességgel és megfelelően nemcsak a családi kriptában, hanem a magyar történelemben is.” Meg azt is érdemes lett volna megemlíteni, amire az ismert közíró, blogger és katolikus közösségszervező, Lukácsi Katalin hívta fel a figyelmet: „Lázár jól hangzó finomítását azonban érdemes kontextusba helyezni, hiszen Antall Józseftől nem maradt fenn olyan idézet, amelyben kritikátlanul méltatta volna Horthyt, miként azt Lázár János tette meghatott hallgatósága előtt.”

Ezt követően a cikkszerző kitér arra, hogy L. Simon László is véleményt mondott Lázár beszédéről, aki szerint „óvatosan kell fogalmazni és árnyaltan kezelni minden kérdést Horthyval kapcsolatosan, mert nem lehet, hogy csak a pozitívumokat látjuk és nem vesszük figyelembe zsidó származású honfitársaink érzékenységét”. A Magyar  Nemzeti Múzeum főigazgatója az ATV Egyenes beszéd című műsorában úgy vélte, a minisztert a beszédében „valószínűleg elragadta a hév”. Mondandójának lényegét pedig ekképp foglalta össze: „Horthy vitathatatlan érdemeként említette, hogy jól választotta meg az ország vezetőit, politikai stabilitást hozott és kivezette az országot a teljes reménytelenségből, a másik oldalon azonban azt emelte ki, hogy nem tudta elkerülni az ország belesodródását a háborúba, ahogyan a németeket sem volt képes kezelni.”

E vélemény-mustra végéhez közeledve került sor a közkedvelt véleményformáló Nyáry Krisztián nyílt vitát szorgalmazó intervenciójának felemlítésére, aki – mint fogalmaz a Mandineres tallózó – „nem éppen az óvatos fogalmazás jegyében, szintén beszállt a Horthy Miklós személye körüli nyilvános adok-kapokba, és a közösségi oldalán arról elmélkedett, Kádár vagy Horthy ártott-e többet Magyarországnak.” 

Tőle a Facebook-posztjából a következőket tartotta fontosnak idézni: „Mivel őket kettejüket tartom a 20. századi magyar történelem legkártékonyabb szereplőinek, hajlamos lettem volna egyenlőségjelet tenni kettejük közé. De ez érzelmi válasz lenne, ráadásul a két korszak és benne Magyarország mozgástere sem összemérhető. Kádár például nem volt hatalomban világháborús időszakban – ezt önmagában nem lehet sem a rovására, sem a javára írni, pusztán adottság. Úgyhogy megpróbáltam egy kis táblázat segítségével összehasonlítani őket. Mint minden leegyszerűsítés, ez is torzít persze, és minden sorról lehetne írni egy monográfiát. (Írtak is többet.) Nem is véleménynek, inkább vitaanyagnak szánom. Így legalább van némi értelme a közénk dobott Horthy-konc csócsálásának”.

A vitára való felszólításra – olvasható a Nyáry-idézetet követően – a Mathias Corvinus Collegium szakmai főigazgató-helyettese és egyben a Mandiner munkatársa, Constantinovits Milán reagált. Az általa elmondani kívántakból a következőket tartom mindenképpen idézendőnek: „Nyáry Krisztián olvasata finom Kádár-relativizálás. Az efféle méricskélést sosem tartottam párbeszédképesnek, hiszen mégis mi a kártékonyság mértékegysége? E megközelítés soha véget nem érő számháborúkba tud átcsapni, rosszabb esetben megtévedt nosztalgiázásba. Ráadásul Kádár óvatos megemelése  majdnem négy évtizednyi kommunizmust tesz zárójelbe.”

A zárszóban azzal szembesülünk, hogy az elkövetkezendőkben minden bizonnyal a Horthy-megítélés kérdésének vitája legalább annyira közbeszéd-meghatározó lesz, mint történt ez 1993-ban. És abban is fog rá hasonlítani, hogy ebben nemcsak az érvek, hanem indulatok is egymásnak fognak feszülni: 

„Az erre az írásra érkezett rengeteg hozzászólás is jelzi, hogy valóban van még mit tisztáznunk a magyar közelmúlt eseményeivel és – ilyen vagy olyan előjellel –, de mindenképpen meghatározó történelmi személyiségeivel kapcsolatban. És biztosan nem úgy, mint ahogyan azt a Budapesten élő olasz–magyar nemzetiségű történész, Stefano Bottoni tette, a hivatásától igencsak idegenül egyoldalú és az alaptémától elég messzire került hozzászólásában, amelyben azt vizionálta, „lesz még november 4-e ünnepi megemlékezés az orosz nagykövetségnél, ahol hazafias beszédek hangzanak el a Nyugat által felültetett fasiszta rendbontókról a pesti utcán”.