Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Pusztay János nyelvész, az uráli népek és nyelvek kutatója, irodalmuk fordítója, az ELTE professor emeritusa és a Bényei Adriennek adott interjújában, melynek apropójaként az szolgált, hogy a nemrég a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével is kitüntetett Prima Primissima-díjas tudósnak Egy nyelvcsalád tündöklése és...? címmel könyve jelent meg, mely a finnugor (uráli) nyelvcsalád helyzetén keresztül mutatja be a nyelvek eltűnésének folyamatát.

A beszélgetésből kiderül, hogy a világ nyelveinek nagy része veszélyeztetett helyzetben van. Előrejelzések szerint századunk végére a nyelvek 50, de akár 80 százaléka is eltűnhet vagy végóráit élheti. Pusztay úgy látja, a mintegy húsz nyelvet magába foglaló finnugor (uráli) nyelvcsaládban vannak államnyelvek, amelyek egyúttal az EU hivatalos nyelvei is (észt, finn, magyar), de a nyelvek zömét Oroszországban élő népek beszélik. Ezek a nyelvek az évszázados és az utóbbi években még erőteljesebbé váló orosz asszimilációs politika miatt fokozottan veszélyeztetett helyzetben vannak.

Ugyanakkor úgy véli: nem megnyugtató a helyzete az észtnek, a finnek és a magyarnak sem. Nem csak a demográfiai mutatók, az elvándorlás miatt kell aggódni – amihez a magyar esetében hozzájárul még a nyelvterület szétszakítása is –, hanem az angol nyelvnek a globalizációja okán is.

Szerinte az angol egyre erősödő szerepe miatt is megkezdődött a nyelvhasználat eróziója. Úgy gondolja, eljött az ideje annak, hogy a politika és a szakma konkrét kezdeményezésekkel segítse elő a még menthető nyelvek fennmaradását, ezzel is hozzájárulva a világ nyelvi-kulturális sokszínűségének megőrzéséhez.

„A nyelvjárások megítélése változó ugyan, de még mindig végletes: vannak, akik a centrum gőgjével ma már idejétmúltnak és provinciálisnak tartják őket, legjobb esetben exotikumnak, melyen derülni lehet, mások – a szakmabeliek jó része – a színességet, a táji változatosságot, a regionalitást úgy tekinti, mint ami hozzátartozik a nyelv és a kultúra természetéhez, azok pedig, akiknek a nyelvjárás jelenti az anyanyelvet, szellemi létük biztosítékának.”

Többek között Péntek János akadémikusunknak A székely nyelvjárás értékvilága című tanulmányából származó, fentebb idézett megállapításával érvelt amellett, hogy december elseje legyen a Magyar Nyelvjárások Napja Pusztay János nyelvészprofesszor és műfordító azon a három évvel ezelőtti konferencián, amikor sikerült is elérnie Kásler Miklós akkori emberierőforrás-miniszter támogatásával a kezdeményezése elfogadását.

2020. december elsején véletlenül figyeltem fel erre a hírre és rögvest meg is örültem neki. Számomra szívet-lelket melengető volt, miszerint Pusztay Jánosnak köszönhetően az anyanyelvüket tisztelő magyarok számára is megadatott a lehetőség, hogy jó szívvel ünnepelhessenek valami mást azon a december kezdeti napon, ami egyesek számára piros betűs ugyan, de nekünk ezért és akkor, nagyon nincs miért örömködni. Egy évvel később aztán, amikor kötetben is megjelent a Magyar Nyelvjárások Napját létrehívó tanácskozás teljes anyaga, abban végre elolvashattam a nyelvész-intézményembernek nemcsak a szakmabeliek számára tanulságos előadását, amely találóan beszédes és hangulatos magyar, finn, német, lett és észt példázatokkal győzhetett meg bárkit arról, hogy a nyelvjárás az nyelvstratégiai kérdés minden nemzet számára fontos, de nekünk számos sajátos oknál fogva, megkülönböztetten az.

Hogy miért is speciális a mi helyzetünk ez ügyben, és miért feltétlenül szükséges a nyelvjárások megőrzése, túl azon, hogy a nyelvi-kulturális diverzitás megőrzésének egyik kulcskérdése, – arról a 75. életévét nemrég betöltött, impozáns életművel rendelkező Pusztay János (az önálló köteteinek száma 78, nyelvészet, szépirodalom, régió- és felsőoktatás-politika témákban, továbbá csaknem nyolcszáz nyelvészeti, irodalmi tanulmány, tudomány-népszerűsítő írás szerzője is) három felvetés mentén értekezett. Talán elegendő lesz itt, ha ezeket csak megnevezem, hisz már e tételmondatokból is kitűnik, nemzeti identitásunk fontos ismérveiről van szó, melyek jelentőségével nincs mindenki tisztában, továbbá jövőjük is fenyegető veszélyeknek kitett. Ezek a következők:

a.) A nyelvjárás az anyanyelvhez és a haza egy adott régiójához való kötődés kifejezője.

b.) A csak köznyelvet beszélők viszont stigmatizálják a nyelvjárásiasságot.

c.) A határon túli magyarok negatív viszonyulása anyanyelvjárásukhoz

elősegíti a nyelvváltást, ami az identitásváltás előszobája.

Két egészen friss fejlemény miatt figyelhettem fel újra tudós nyelvészünkre, aki generáció egész sorát oktatta-nevelte egyetemi szinten anyanyelvünk szeretetére és mások általi megszerettetésére több mint egy fél évszázadon át. Hadd mondjam el róla, hogy tanított ő pátriájában éppúgy, mint külföldön is, hisz 1972 és 1991 között az ELTE Finnugor Tanszékének oktatója volt, ezalatt volt vendégtanár Göttingenben is három évig, de közben Pécsen megalapította és vezette az Uralisztikai Szemináriumot. Aztán több mint 20 éven át volt tanszékvezető a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán, illetve egyetemen, és ezzel párhuzamosan 2008–tól tíz éven át a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karának professzora is. Továbbá említést érdemel, mert ez is fontos életrajzi adalék: a finnugor nyelvek népszerűsítésére létrehozta Badacsonytomajon, 2008 őszén a Collegium Fenno-Ugricum elnevezésű kutató intézetet, melynek alapítása óta elnöke.

Egyrészt annak okán olvashattam most Pusztay Jánosról, hogy az idei nemzeti ünnepünkön rangos magyar állami kitüntetésben részesült, hisz átvehette a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét. Másrészt pedig annak az interjújának köszönhetően, mely ezen a héten látott napvilágot a Magyar Nemzetben abból az alkalomból, hogy a Nap Kiadó megjelentette vészharangkondítással felérő közel 500 oldalas Egy nyelvcsalád tündöklése és...? című kötetét. Ez a finnugor (uráli) nyelvcsalád helyzetén keresztül mutatja be a nyelvek eltűnésének folyamatát, aminek fő oka, hogy a nyelvet beszélő közösség áttér egy úgymond „magasabb presztízsű nyelvre”.

Mielőtt rátérnék ennek a szókérésnek az ismertetésére, közbevetőleg hadd idézzek a kötet méltatójának, Farkas Mónikának az Új Írás augusztusi számában megjelent értő recenziójából, mely már a beszédes címével, a Mi lesz veled, nyelvi sokszínűség-gel is akart, meg tudott is üzenni:

„Tudományos megalapozottsággal, mindenre kiterjedően vizsgálja

kérdést, az általános nyelvfilozófiától, a nyelvtörténettől a statisztikákig, a nyelvpolitikáig. Nyers őszinteséggel, néha keserű tárgyilagossággal veszi sorra a rokon népek és nyelvek helyzetét, a politika szempontjait és tetteit.

De keresi, miben reménykedhetünk, sorra veszi a sikeres vagy sikerrel kecsegtető „nyelvmentéseket”, ezek módszereit, lehetőségeit.”

Az interjú felvezetőjében azok a gondolatok köszönnek vissza, amelyeket az olvasó már ismerhet cikkem indító soraiból, és amelyek egyúttal megadják az interjúhoz az alaphangot. Itt szó esik a könyv bennünket közvetlen közelről érintő példázatairól, amelyek meggyőzően érzékeltetik: „hogyan tűnnek, illetve tűnhetnek el nem csupán egyes nyelvek, hanem akár egy egész nyelvcsalád vagy annak oroszlánrésze is.”

Arra a kérdésre, hogy miért lett veszélyeztetett a nyelvek nagy része, a kérdés avatott pannóniai szakértője így felel: 

„Sokat beszélnek, írnak arról, hogy minden évben számos nyelv tűnik el. Megfogalmaztak különböző jóslatokat is arról, hogy századunk végére hány nyelv marad fenn a világon. Az optimista jóslat szerint a mai nyelvek mintegy fele, a borúlátók szerint akár nyolcvan-kilencven százaléka is eltűnhet vagy kerül erősen veszélyeztetett helyzetbe. Könyvemben a finnugor nyelvcsaládról írok, amely a világban meglévő nyelvcsaládok közül a kisebbek közé tartozik a maga másfél-két tucat nyelvével. Az elmúlt évszázadok során a nyelvcsaládnak több nyelve is – például a merja, muroma, kamassz – eltűnt, de további legalább fél tucat – köztük a lív, az enyec, a nganaszan, a vót – életének utolsó napjait éli.”

Hogy miként alakulhatott ki ez a drámai helyzet, mi vezetett ehhez, annak Pusztay szerint történelmi-politikai okai voltak és vannak. A nagy felfedezések és a gyarmatosítások korától kezdődően lett erőteljes ez a folyamat – állítja. Szavaiból viszont az is kiderül: botorság lenne csak a letűnt korokra tolni ezért a felelősséget, mert napjaink világa éppúgy híján van a felelősségérzetnek, mint volt ez a konkvisztádorok meg kolonizátorok korában. Csupán a körülmények változtak, és persze a módszerek is „finomodtak”.

„A nyelvek eltűnésének számos oka van: a közösség lélekszáma, a kisebbségi lét, a közösség identitástudata, a többségi nemzet képviselte kisebbség- és nyelvpolitika. A nyelvek eltűnése nem az emberek elhalálozásával azonos jelenség, a nyelv nem öregszik meg és szenderül jobblétre, hanem a nyelvközösség tagjai adják fel nyelvüket s térnek át más, magasabb presztízsű vagy annak vélt nyelvre. A legdurvább beavatkozás a nyelvek életébe a gyarmatosítás során történt, amikor népeket irtottak ki, s ezzel természetesen a nyelvük is megszűnt létezni. A gyarmatosítás következtében megfeleződött a világ nyelveinek száma, s azóta számolunk – évről évre néhány százalékos csökkenéssel – a mintegy hatezer nyelvvel.”

Bennünket már csak rokonnyelvi szolidaritás okán is természetesen elkeserít a Volga Jaroszlavl környéki folyásánál beszélt, de a XVI. századra kihalt merja nyelv eltűnése, akárcsak az Oka folyó alsó folyásánál a VI és XII. század közt élt velünk rokon muromák szomorú sorsa, akiknek területét az oroszok foglalták el, asszimilálva is őket. Viszont 2023-ban számunkra inkább az érdekes, amire az interjú készítője is rákérdez: „A magyar nyelvre is ez a sors várhat?” 

Pusztay tanár úr válasza egyaránt tartalmaz hideget is, meg meleget is. A jelent illetően egyaránt lát negatív meg pozitív előjeleket. Amit viszont a magyar nyelv jövőjére vonatkozóan mond, az már cseppet sem megnyugtató:

„Ami a magyar nyelvet illeti, kedvezőtlen, hogy a magyar nyelvű beszélőközösséget a trianoni diktátum szétszakította, a nyelvközösség mintegy egyharmada kisebbségi létbe kényszerült, ahol fennmaradása a többségi nemzet kénye-kedvétől függ. Kisebbségi létben erős a többségi nemzet és nyelv hatása, gyakoriak a vegyes házasságok, amelyekben az esetek túlnyomó részében áttérnek a többségi nyelv használatára, a többségi nyelvű iskoláztatás következménye, hogy a kisebbségi anyanyelvet nem megfelelő szinten sajátítják el, s ezért előbb-utóbb azt el is vetve identitásváltás következik be.

Az anyaországban, bár a nyelv hivatalos státusa kedvező, használatát erősen korlátozza a tudományos életben tapasztalható nyelvi diszkrimináció, amely az angolt juttatja az anyanyelvvel szemben szinte kizárólagos helyzetbe. Súlyosan érinti a nyelv jövőjét – s ez nem csupán magyar probléma – az általános műveltség színvonalának látványos csökkenése, ezzel együtt a nyelvi kultúra fogyatékossága. Széles körben eluralkodik a „minél többet minél kevesebb ráfordítással” szemlélet, az elavultnak tartott értékek elvetése, a klasszikus irodalmi alkotások átírása.”

Nap, mint nap megtapasztalható, hogy akárcsak mifelénk, Magyarországon is nagyon erős az angol nyelv térhódítása. Arra a kérdésre, hogy ez mit jelent a magyar nyelv életében a válasz összetett és tanulságokat hordozó. Több olyan vonatkozásra is kitér Pusztay János, amelyeket már-már lármafa-gyújtásként kell értékelni:

„Az angol/amerikai egynyelvűség egyfajta gazdasági imperializmus következménye, amit elősegít az angolnak egy bizonyos szintig valóban könnyű elsajátítása. Angol egynyelvűség azonban magas szinten nem valósulhat meg, mert a szubsztrátumnyelvek – például Afrikában, Ázsiában – erőteljesen befolyásolják mind fonetikájában, s még inkább szókészletében, a frazeológiában a közös kommunikációs eszközként használt angolt. Az eredmény egy primitív, kilúgozott angolalapú nyelvváltozat lesz, amelyen bizonyos szellemi szintig és bizonyos témakörökben lehet majd kommunikálni, de ez messze van egy valóban élő nyelvtől.

Azt mondhatjuk, hogy az angol/amerikai globalizáció legelső nyelvi változata éppen az angol nyelv. Ahogy az élet egyre több területén – elsősorban a tudományban, a politikában – áttérnek az angol nyelv használatára, úgy sorvadnak el nemzeti nyelvek – azon egyszerű oknál fogva, hogy az angol nyelvűvé vált területek terminológiája nem alakul ki, s ezért a nemzeti nyelvek konyhanyelvi státusba süllyednek, s mint haszontalant, előbb-utóbb elvetik. A kizárólagos angolnyelvűség alapvető emberi-nyelvi jogot sért, azt az elvet, hogy mindenkinek joga, hogy anyanyelvén jusson információkhoz.”

Az eddig elmondottak alapján akár az a következtés is levonható, a professor emeritus talán túlságosan is pesszimista anyanyelvünk jövőjét illetően. Nem, nem, tévedés lenne ekképp vélekedni, mert ő nemcsak arról értekezik a folytatásban, hogy van még esély arra, hogy megállítsuk ezt a folyamatot, hanem tételes programot is ad arra, mit lehet, és mit kell megtenni a magyar nyelv megmentéséért.

„Nem egyszerű a feladat, de megoldható. Általános feltételek: a többségi nemzet nyelvének megerősítése, fejlesztése az angol hatás ellensúlyozására; a többnyelvű államok nyelv- és kisebbségpolitikájának megváltoztatása; az érintett nemzetiségek öntudatának erősítése. A magyar nyelvet illetően például meg kell akadályozni a határon túli magyarok körében az asszimilációt, helyette a disszimilációt kell erősíteni, s ehhez a magyarságpolitikának új, nem a demográfiát, hanem a nyelvmegőrzést középpontba helyező irányt kell vennie.

Nyelvcsaládunk oroszországi tagjait illetően: az egészen kis lélekszámú közösségek nyelvei – főként, ha azokat a közösségeknek csupán töredéke beszéli – nem menthetők. Bár feltámaszthatók, lásd a már kihaltnak nyilvánított, Lettországban egykor beszélt lív nyelv revitalizációs programját, vagy akár a latin nyelvet, amelynek nincsenek anyanyelvű beszélői, mégis, teljeskörűen használatos. A nagyobb, néhány százezres közösségek nyelvei fenntarthatók – akár a kedvezőtlen kisebbségpolitikai feltételek ellenére is –, ha a közösségben megvan ehhez az akarat.”

Az interjú záró dialógusa is a tudós derűlátását tükrözi. Optimizmusának alapja, hogy azokban hisz, akik mindig előre vitték a világot. Íme, a beszélgetés epilógusa: 

„A fiatalokat érdekli a nyelvük túlélése?

Nagy az ifjúság felelőssége, s egyben látszik a reménysugár is, mivel szinte minden finnugor nép körében van egy kis lélekszámú, de nagyon aktív fiatal csapat, amelyik élve a modern technika vívmányaival használja, fejleszti anyanyelvét, akár a világhálón is megjelenve, s ezzel egyszersmind bizonyítva, hogy anyanyelvük alkalmas a legkülönbözőbb témakörökben való megnyilvánulás nyelvi leképezésére.

Persze, ehhez fejleszteni is kell a nyelveket, s ehhez hasznos minta lehet a magyar kezdeményezésű Terminologia scholaris projekt. Mindehhez a három független finnugor nyelvű állam, Észtország, Finnország, Magyarország segítséget nyújtott, s nyújt a jövőben is, amennyiben az orosz politika nem ereszti le a sorompót, ahogy az utóbbi esztendők gyakorlatában megéljük, arra hivatkozva, hogy ezek az államok a finnugorság kérdését kihasználva beavatkoznak Oroszország belügyeibe. Végül: meg kell fontolni, hogy nemcsak a tudományos gondolkodásban, hanem politikai szinten is összekapcsolják a biodiverzitás és a nyelvi-kulturális sokszínűség kérdését, s a problémákra a megoldást nem külön-külön, hanem összekapcsolva keressék. Nyelvi-kulturális sokszínűség nélkül nincs biodiverzitás sem.”