Daczó Katalin újságíró, helytörténész, filmrendező kapta idén a Pro Urbe díjat Csíkszeredában. A helytörténeti kutatásairól ismert alkotó évtizedek óta foglalkozik a Csíki-medence kiemelkedő személyiségeinek, különleges épületeinek és közigazgatási eseményeinek történetével. Pályája kezdetéről, a kutatási lehetőségek fejlődéséről, sorsról, valamint magáról Csíkszeredáról kérdeztük.

– Mikor kezdtél érdeklődni a helytörténet iránt?

– Engem mindig is érdekelt a történelem. Kisiskolás koromban a mi leszel, ha nagy leszel? kérdésre azt feleltem, hogy történelemtanár. A szüleim után én is pedagógusi pályára készültem, tanítóképzőt végeztem, majd érettségi után mindenki azt tanácsolta, hogy ne menjek történelem szakra, mert a történészeket beszervezik, besúgók kell legyenek és hazugságokat kell tanítsanak. Meggyőztek. Végül magyar szakra felvételiztem, ahová akkor nem jutottam be, így a tanítóképzős diplomámmal álltam munkába. A történelem iránti érdeklődésem azonban nem hagyott alább.

Egy több éves öntödei kitérő után könyvtáros lettem Székelyudvarhelyen, ez pedig remek lehetőség volt arra, hogy alaposabban beleássam magam a helytörténetbe. Külön kis szekciókat csináltam a könyvtárban helyi írók műveiből vagy a városhoz kapcsolódó történetekből. Elkezdtem építeni a saját kis adatbázisomat, majd haza kerülve Csíkszeredába folytattam az ott elkezdett munkát.

– Milyen volt akkoriban a helytörténeti kutatás? Milyen eszközökkel dolgoztál?

– Teljesen más volt, mint most. Kezdetben mindent nyomtatott anyagokból, lexikonokból gyűjtöttem össze, hiszen internetet még egyáltalán nem használtunk. Csíkban aztán már bejött a telefonos internet, de hát az olyan volt, hogy tízszer meg kellett gondolni, hogy mikor lépjünk be a netre. Nem álltak rendelkezésünkre átfogó adatbázisok. Maradt tehát a klasszikus módszer: mentem a könyvtárba és lapoztam a nyomtatványokat, kidiktáltam magamnak a Csíkszeredával kapcsolatos cikkeket, hogy melyik lapszámban milyen anyagok jelentek meg, jegyzeteltem, betűrendes füzettel jártam a múzeumot, és felírtam minden nevet és meglévő információt róla. Így kezdődött minden. Ma már gyerekjáték az, amit én akkor csináltam. A munkám kezdetén régi újságokat nyálaztam, ma már mindenre ott van a könnyen, bárki számára elérhető Arcanum.

Kapcsolódó

Amikor üzen a múlt – jeles alcsíkiakat bemutató könyvéről beszélgettünk Daczó Katalinnal

Egyházi méltóságok, főispánok, szolgabírók történetét ismerhetjük meg a könyv olvasása közben, de akad olyan is, akinek orvos ajánlotta a sós tengeri levegőt és végül hajóskapitány lett belőle Fiumében.

helytörténet Daczó Katalin Csík könyvbemutató

– Mikor kezdted el publikálni a kutatásai eredményeidet?

– Ennek is megvannak a „hegyen túli” előzményei. A könyvtár mellett elkezdtem dolgozni az Udvarhelyi Híradónál. Kezdetben korrektor voltam, éjszakánként végeztem ezt a munkát, majd olvasószerkesztő lettem. Amikor megjelent az első Udvarhelyi Híradó Kalendárium, abban már publikáltam helytörténettel kapcsolatos írásokat.

Amikor hazatértem Udvarhelyről, nem tudtam megélni a fizetésemből. Megvolt a könyvtáros oklevelem, de mivel azt Magyarországon szereztem, itthon nem ismerték el. Évekbe telt a honosítása. Mire meglett, már nem is voltam könyvtáros. Így tehát kénytelen voltam valami más, kiegészítő munka után nézni. Tudósítottam az Udvarhelyi Híradónak, majd megvettem életem első számítógépét, ami egy nagyon kis buta, egyszerű szerkezet volt, de kellő bátorságot adott, hogy átnézzem a következő időszakban esedékes évfordulókat, bemenjek velük a Székelyföld szerkesztőségébe, megkeressem Ferenczes urat, és azt mondjam neki, hogy szeretnék írni egy dokumentumriportot a megyésítésről, s ezen belül főként az 1968-as csíkszeredai tűntetésről. Ez volt a nagy mérföldkő. Annak az anyagnak aztán lett folytatása is, kétszer is megjelent kötetben, filmet is készítettem róla.

– Ha már film. Térjünk rá kicsit a televíziós karriered kezdeteire. Hogyan lett a lapokból képernyő?

– Sorsnak mondanám. Épp egy kiadónál dolgoztam, és mindenképp váltani akartam, amikor is a Hargita Népében ugyanazon a napon megjelent két álláshirdetés: versenyvizsgázni lehetett a csíkszeredai Antenna 1-hez és a könyvtárba. Az utóbbihoz még mindig nem volt meg a honosított oklevelem, így rég dédelgetett álmom útján, az újságírói vonalon indultam el. Megvoltak az udvarhelyi előzményeim, és úgy voltam vele, hogy könyvtáros majd öregen, kevesebb energiával is lehetek, most inkább kalandoznék, így az előbbire esett a választásom. Jó is volt, csak viszonylag hamar megszűnt, így kerültem aztán a Csíki TV-hez. Ott aztán Székedi Ferenc javasolta, hogy kellene készítenem egy anyagot a város régi épületeiről. Ezzel indult el a Visszajátszás című sorozatom, aminek közel száz része készült el. Aztán megszűnt a Csíki TV is.

– Mi volt a legtávolabbi pont, ahová akár idézőjelesen, akár fizikailag is eljutottál egy-egy történet nyomába eredve?

– Idézőjelesen sok helyre eljutottam. Vegyük például a csíkszépvízi születésű Ladó Istvánt, aki különleges katonai karriert futott be. Ferenc József testőreként mondhatni mondabeli hősként tért vissza Székelyföldre, majd az első világháborút követően Amerikába ment, és ott is halt meg. Az unokája ma Budapesten él. Amerikába persze nem mentem utána, de az élettörténetét követve kicsit azért bejártam ezeket a helyeket.

Aztán persze volt olyan is, akinek tényleg elindultam a nyomán. A Borzsovában született, de sokak által Csíkszentmiklóshoz kötött Orbán József szobrászművész az életét Egerben fejezte be. Ő alkotta a város híres Petőfi-szobrát is. A küzdelmeit igyekeztem úgy feltárni, hogy életének egyes állomásaira valóban elmentem, találkoztam volt alkotótársakkal, még élő rokonokkal és barátokkal. Végtelenül izgalmas nyomozás volt.

Kapcsolódó

Meglőtték, de nem szolgáltattak nekik igazságot – Ők a ’89-es forradalom elfeledett, szerény csíkszeredai hősei

A csíkcsicsói Kopacz Zoltán a szerencsés véletlennek köszönheti, hogy életben maradt, miután egy vasúti milicista kétszer rálőtt. Barátja, munkatársa, György László nem volt ilyen szerencsés.

emlékezés rendszerváltás 1989-es forradalom Csíkszereda Csíkcsicsó halálos áldozat sebesültek

– Eszerint a helytörténet közel sem egy lokális dolog. Bőven kikacsingat a nagyvilágra…

– Sok neves személy van, akik itt születtek, itt éltek, és végül itt is haltak meg. Én tudatosan keresem azokat az embereket, akik elmentek valahová. Vagy visszatértek, vagy nem. A lényeg, hogy mindenképpen meghatározta őket valamilyen formában az, hogy csíkiak voltak, itt születtek.

– Ez hogyan nyilvánul meg? Miben látod azt a bizonyos „csíkiséget”?

– Nem mondanám, hogy feltétlenül közös tulajdonságaik lettek volna. Nem az a kérdés, hogy milyen vagy milyen nem a csíki ember, mert ezek általánosítások. Több mint 3000 ember van az adatbázisomban, és ahányan, annyi félék. Ez inkább épp az általánosítások lebontásáról szól. Egyáltalán nem igaz, hogy minden csíki ember maradi, vagy hogy nem akarnának haladni a korral. Igenis kíváncsiak, mint bárki más.

Kapcsolódó

„Ez az én tanúságtételem” – Nagyszabású jótékonysági produkció készül a csíksomlyói búcsú napjára

Különleges jótékonysági előadás előkészületei zajlanak Csíkszeredában. Péter Beáta Búcsújárás című drámáját a Role zenekar, a Csíki Játékszín, valamint számos helyi születésű művész közreműködésével állítják színpadra.

interjú előadás Csíkszereda csíksomlyói búcsú színház

– A helytörténeti kutatás lényegét tehát nem abban látod, hogy megmutasd, miben mások az itteniek?

– Nem az a lényeg számomra, hogy megmutassam, miben mások, vagy miben különböznek a csíki emberek másoktól, hanem inkább az, hogy bemutassam, mire képesek vagy milyen értékeket teremtettek és teremtenek. Szerintem Csík egy jó hely. Tényleg jó. Élhető, szerethető világ, kellő nyitottsággal, befogadókészséggel, kultúrával. Az emberek is olyanok, mint bárhol máshol: ahányan, annyi félék.