Megszólalt a héten a pozsonyi Új Szóban Nagy Roland és az Így öröklődik a magyarság címmel közreadott cikkében annak a Szlovák Statisztikai Hivatal (Štatistický úrad Slovenskej republiky) által kiadott friss kiadványban foglaltaknak járt utána, amely egyebek mellett az egy háztartásban élő szlovákiai családok nemzetiségi kérdéseivel kapcsolatban tárt fel számos érdekes, de egyben riasztóan lehangoló adatot. Ezekből például kiderült, hogy a szlovák–magyar vegyes házasságban élő szülők gyermekei milyen nagy arányban lesznek szlovák nemzetiségűek, továbbá az is nyilvánvalóvá vált: két magyar nemzetiségű személy házasságából nem feltétlenül magyar gyermekek kerülnek ki!

Mivel a tavaly közzétett népszámlálási adatokon alapuló tanulmány fontos tanulságokkal szolgálhat a szlovákiai magyar közösség asszimilációjáról, a kolléga megkereste Óvári Krisztiánt, a hivatal népszámlálási részlegének elemzőjét, aki egyben a tanulmány egyik szerzője is, és rákérdezett a tisztán magyar, illetve a szlovák–magyar vegyes házasságokat érintő legérdekesebb adatokra.

Kettőjük beszélgetésében értelemszerűen nem esik szó az asszimilációs folyamatnak a választói magatartásra gyakorolt hatásairól. Viszont aligha kockáztatok sokat, ha itt rögzítem: annak a ténynek, hogy becslések szerint a nemrég tartott szlovákiai választásokon a felvidéki magyarok mintegy 35-40 százaléka szlovák pártokra szavazott – van köze, méghozzá nem is kis mértékben a felerősödött beolvadási tendenciákhoz.

Múltév január 20-án, amikor először szembesültem azokkal az adatokkal, amelyeket a Szlovák Statisztikai Hivatal aznap tett közzé a 2021-es népszámlálás nemzetiségre valamint az anyanyelvre vonatkozó kérdéseire kapott válaszokból nyertek, és melyekről a maszol is beszámolt az MTI tudósítása alapján, kifejezetten értetlenkedve fogadtam a távirati iroda beszámolójának címéből következő negatív töltetű üzenetet.

Nemtetszésemre az adott okot, hogy, hogy Tíz év alatt 36 ezerrel csökkent a felvidéki magyarok száma szalagcímet megtévesztőnek tartottam annak tükrében, hogy a hivatalosan közzétett számok szerint Szlovákia 422 065 lakosa (7,75 százalék) vallotta magát magyar nemzetiségűnek az erre vonatkozó első kérdésnél és további 34 089 személy jelölte meg a magyart a nemzetiségre vonatkozó második kérdésnél is. Ez pedig azt jelentette, hogy pontosan 456 154-en vallották magukat magyarnak, illetve magyar kötődésűnek, a szám pedig alig, mindössze 2313-al maradt el attól a 458 467-től, mint ahányan a 2011-es népszámlálás során magukat magyarnak deklarálták.

Ennek a véleményemnek azonnal hangot is adtam annak idején e rovatban, amikor az Új Szó Csökkenés helyett létszámbeli stabilizációt hozott a népszámlálás nemzetiségre vonatkozó két kérdése című cikkét ismertettem. Ebben ismert szlovákiai magyar szakemberek, Gyurgyík László demográfus, Fiala-Butora János kisebbségjogi szakértő és Ravasz Ábel szociológus értelmezték a cenzus nemzetiségi számsorait. Ők is úgy látták, hogy pozitív fejleményként kell értékelni a kettős identitás megvallását lehetővé tevő új népszámlálási gyakorlatot, hiszen ezzel a módszertannal mintegy 35 ezren kaptak esélyt arra, hogy jelezhessék: ők sajátos élethelyzetükből adódóan vagy más megfontolásból kötődnek a magyarsághoz, és számukra fontos szempont a szlovákiai magyar közösséghez is tartozni.

Arról is szóltam, hogy a demográfus Gyurgyík külön kiemelte, a többes identitás körüli terméketlen vita helyett a szlovákiai magyarok valódi számának megállapításakor hasznosabb lenne a felmérés anyanyelvre vonatkozó kérdésére koncentrálni. Ez 462 175 személyt (8,48 százalék) mutat ki, aki a magyart tartja anyanyelvének, amely több mint a magyar nemzetiséget az első két helyen megjelelő polgárok száma együttesen.

A hármas interjúból az is óhatatlanul kiderült, hogy mivel az eddig közreadott számsorok tulajdonképpen csak alapadatok, szükség lesz majd számos, ezekből következő részletkérdés alaposabb vizsgálatára. Ugyanis csak így lesz lehetséges majd hiteles képet kapni arról, milyen állapotban van a Szlovákiában élő több mint négy és fél szászezres magyar közösség, melyek a megmaradásának és megtartásának reális esélyei?

Egy ilyen, immár  az árnyalatokra is kitérő alapos elemzés látott napvilágot nemrég a Szlovák Statisztikai Hivatal legfrissebb kiadványaként, mely egyebek mellett azt vette górcső alá, hogy hol a legnagyobb az asszimilációs nyomás, hol a legérezhetőbb a magyar-fogyás, illetve, hol nem fenyeget annyira ijesztően ennek a kockázata.

Ez a kiadvány természetesen felkeltette a legnagyobb olvasottságú szlovákiai magyar napilap, az Új Szónál dolgozó kollégák figyelmét, akik közül Nagy Roland vállalkozott arra, hogy a legilletékesebbet, Óvári Krisztiánt, a tanulmány egyik szerzőjét, aki egyben a hivatal népszámlálási részlegének elemzője felkeresve, faggassa meg őt a felvidéki magyar jelen és a jövő szempontjából olyan kardinális kérdésekről, melyek mind-mind az asszimilálódás ügyét, illetve annak leselkedő veszélyét érintik. A sajnos nem cáfolható riasztó tényeket és önmagukért beszélő kíméletlen statisztikai bizonyítékokat is felsorakoztató, Így öröklődik a magyarság címet viselő beszélgetésük bemutatására vállalkozom ezúttal.

Kettőjük dialógusának a kiindulópontja az a másfélszázezret meghaladó statisztikai adat, mely arra vonatkozik, hogy hány magyar nemzetiségű személy él, aki egy háztartásban lakik házastársával? Óvári elmondja, hogy a pontos számuk 156 568. Hangsúlyozta egyúttal, hogy a tanulmányban csak azokkal foglalkoztak, akik a népszámlálási kérdőívben az első nemzetiségként jelölték a magyart, hozzátéve azt is: a második nemzetiség kérdéséről a későbbiekben lesz szó.

„Az említett 156 ezer személy a gyakorlatban több mint 95 ezer házaspárt jelent.  – fogalmaz a kutató, majd így folytatja: Közel 122 ezer olyan magyar nemzetiségű személyt tartanak nyilván, aki tisztán magyar házasságban él, ami több mint 61 ezer házasságot tesz ki. A fennmaradó 34 ezer személy közül 32 ezren választottak szlovák párt, tehát esetükben 32 ezer magyar érintettségű házaspárról beszélhetünk (a maradék 2 ezer háztartás esetében más nemzetiségű, vagy pedig nem ismert nemzetiségű párról van szó).

Az ezt követően z általa közölt adatok kíméletlenül sokkolók: „A több mint 95 ezer házasság 63,2 százalékánál tisztán magyar házasságról beszélhetünk, a szlovák–magyar vegyes házasságok aránya pedig meghaladja a 33,5 százalékot.” Amivel ezt kiegészíti, az is figyelemreméltó: „Érdekesség, hogy nagyobb arányban vannak azok a vegyes házasságok, amelyekben a férfi magyar, a nő pedig szlovák nemzetiségű (18 százalék a 15,5 százalékkal szemben), vagyis a szlovákiai magyar férfiak gyakrabban választanak szlovák ajkú párt, mint a nők.”

Ami a szlovák–magyar vegyes házasságok földrajzi szempontból történő előfordulását illeti, abban Óvári szerint nincs semmi meglepő:

„Ami a területi eloszlást illeti, számítani lehetett arra, hogy minél magasabb a magyarság aránya az egyes településeken, átlagban annál alacsonyabb a vegyes házasságok aránya.” – mondja el.  „Azokban a régiókban pedig, amelyek kevesebb magyar lakossal rendelkeznek, vagyis az ott élő magyarok gyakrabban kerülnek kapcsolatba a szlovák társaikkal, a vegyes házasságok aránya átlagban magasabb lesz”. – fogalmazott.

Természetesen az okfejtése nem marad meg az általánosságok szintjén, hanem konkrét példákkal is alátámasztja mondanivalóját:

„Szemléltetésképp: a Dunaszerdahelyi járásban – ahol az állandó bejelentett lakcím szerint a magyar lakosság aránya eléri a 68,7 százalékot (ha csak az első nemzetiséget vesszük figyelembe) – a szlovák–magyar vegyes házasságok aránya mindössze 8,3 százalék. Ehhez képest például a Lévai járásban, ahol a magyar lakosság aránya már csak 21,2 százalék, a vegyes házasságok aránya szemmel láthatóan magasabb, eléri a 28,7 százalékot. A Nyitrai járásban pedig, ahol az ott élő magyarok aránya mindössze 4,2 százalék, a vegyes házasságok aránya már 40 százalék fölé kúszik.

Továbbá elmondható, hogy az olyan nagyvárosokban, mint Pozsony vagy Kassa, nagy a vegyes házasságok aránya (az említett járásközpontok esetén meghaladja az 50 százalékot), míg a kisebb vidéki településeken, ahol magasabb a magyarság aránya, kevésbé figyelhető meg a szlovák–magyar keveredés.”

Az egy háztartásban élő házastársak gyermekeinek nemzetiségéből szintén tanulságos következtetéseket lehet levonni a szlovákiai magyar közösség asszimilációja szempontjából is. A népszámlálási adatokból kiindulva Szlovákiában összesen 13 056 olyan 14 év alatti gyermek él egy háztartásban a szüleivel, aki szlovák–magyar vegyes házasságból született. Közülük azonban csak kevesebb, mint egynegyedük, alig 23 százalék magyar nemzetiségű. Másképpen fogalmazva: tíz szlovák–magyar vegyes házasságból mindössze kettőben nevelnek magyar gyermeket.

Ebből a szempontból jelentős különbség figyelhető meg a nemek között. Azoknál a házaspároknál, ahol a férfi szlovák és a nő magyar, az esetek 31,2 százalékában lesz magyar nemzetiségű a gyermek. Ezzel szemben azoknál a pároknál, ahol a férfi magyar és a nő szlovák, ez az arány kevesebb, mint feleakkora, mindössze 15,4 százalék.

Óvári szerint ez a jelenség nemcsak a magyar, hanem amúgy az összes nemzetiségnél megfigyelhető, amit külön elemzést érdemlő szociológiai tényezők okozhatnak.

„Ha említenem kellene kettőt ezek közül, lehetséges, hogy a népszámlálási kérdőívet az esetek többségében az anya töltötte ki, így magyar nemzetiséget jelölt be gyermekének. Szintén feltételezhetjük, hogy a korai gyermekkorban általánosságban szorosabb a kapcsolat az anya és a gyermek között. Erről árulkodnak az adatok is, mivel az esetek többségében a gyermekek magyar nemzetisége inkább az anyáéval azonos” – nyilatkozta.

A statisztikus talán legmegdöbbentőbb, a népszámlálási kérdőívekre adott válaszokból leszűrhető következtetése az volt, hogy a tisztán magyar házasságokból sem feltétlenül magyar gyermekek kerülnek ki.

Az asszimilációs tendenciákról szóló számok ez esetben is önmagukért beszélnek: „Az adatok alapján összesen 20 062 gyermek nevelkedik ilyen családban. Közülük azonban mindössze 95,2 százalék jelölte (vagy a szülei jelölték) elsőnek a magyar nemzetiséget. 1,9 százalék, vagyis 378 gyermek esetében a népszámlálási kérdőívben a szlovák nemzetiség került az első helyre.”

Nagy Roland közbevetése, miszerint módszertani szempontból fontos kiemelni, hogy az előzőekben felsorolt adatok a 14 év alatti életkorú gyermekekre vonatkoznak, akik egy háztartásban élnek szüleikkel – ugyancsak megkülönböztetett figyelmet érdemel. Mert arról se feledkezik meg ebben, hogy rögzítse: „Ami a tisztán magyar házasságokat illeti, a 14 év feletti utódoknál még nagyobb arányban figyelhető meg az, hogy a szlovák nemzetiséget választják első helyre: összesen 33 514 gyermeknél 4,9 százalékos arányról beszélhetünk, ami konkrét számokban kifejezve 1650 utódot jelent.”

Ennek mentén rá is kérdezett Óvárinál, hogy miért érdemes külön csoportként kezelni a 14 év alattiakat?

„A tanulmányban a Szlovákiában élő családok összetételével és viselkedésével foglalkozunk, melynek fontos része a szülőről gyermekre vándorló jellemzők kutatása. Fontos megjegyezni, hogy nem mindegy, milyen életkorban van az adott gyermek, mivel egy bizonyos életkor alatt még a szülő tölti ki a népszámlálási kérdőívet, valamint minél idősebb a gyermek, annál nagyobb mértékben lehetnek rá hatással más, családon kívüli tényezők is. Éppen ezért külön csoportként kezeljük a 14 év feletti gyermekeket, akiknél meg is mutatkozott, hogy nagyobb mértékben más nemzetiségűek, mint szüleik. Hozzátenném, ezt persze részletesebben is lehetne tanulmányozni, mivel nyilván az sem mindegy, hogy a gyermek 18 vagy 30 éves” – válaszolta a statisztikus.

Végül arról is szó esik, amire már történt utalás az indításnál, nevezetesen, hogy az adatok elemzésekor miért kizárólag az első kiválasztott nemzetiséget vették figyelembe, hiszen a cenzus kérdőívén ott volt a kettős kötődés bevallást is lehetővé tevő Egyéb nemzetiséghez tartozónak is vallja magát?”-kérdés is.

Óvári arra hivatkozik, hogy az adatok prezentálásánál elsősorban az érthető ábrázolásmódra törekedtek és ezért nem vonta be a Statisztikai Hivatal a jelentésébe a második nemzetiség kérdéskörét. Mindezt a következőképpen indokolta:

 „Tételezzük fel, hogy a férj a népszámlálási kérdőívben a magyar és a szlovák nemzetiséget jelölte be, a feleség pedig csak a magyart. Az ilyen esetekben nemzetiségi szempontból vegyes házasságról kellene beszélnünk, mivel legalább az egyik fél más nemzetiséggel is rendelkezik, mint a magyar. Lényegében, ha a nemzetiség bejelölésénél számításba vesszük az egyén nemét, továbbá nem teszünk különbséget az első és második helyen bejelölt nemzetiségek rangsorolásában, valamint csak a magyar, szlovák és más nemzetiségi kategóriákkal foglalkozunk, több mint 10 hasonló párt tudnánk felsorolni példaként. Ezen párok gyermekei szintén különböző nemzetiségűek lehetnek: magyar, szlovák, magyar–szlovák vagy akár valamilyen más nemzetiségű. Ebből adódóan a második nemzetiség beszámolásával számos kombináció keletkezik, úgy a házasság, mint szülő-gyermek viszony terén is, ami az adatok prezentálása szempontjából kevésbé átlátható (hozzátenném, hogy természetesen a tanulmányban nem csak a szlovák és magyar nemzetiségekkel foglalkoztunk, így ebben az esetben a kombinációk száma sokszorosan több lenne). Szintén igaz, hogy az adatok feldolgozására különböző módszertani megoldásokat is választhatunk. Természetesen a szakértők kikérhetik az efféle adatokat, így a jövőben lehetőség van a nemzetiségek további elemzésére a Statisztikai Hivatal vagy más szervek által”.