Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Tárnok Balázs a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpont Európa Stratégia Kutatóintézetének (EURSTRAT) felvidéki származású vezetője és a Mi lesz veled Felvidék? címmel közreadott elemzésében annak apropóján, hogy magyar szempontból kudarccal ért véget a szeptember 30-án tartott előre hozott parlamenti választás Szlovákiában, azt veszi górcső alá: milyen út áll a jövőben az etnikai alapon szervezett magyar politika előtt Szlovákiában?

Úgy látja, ahhoz, hogy a magyar párt 2010 óta immár ötödik alkalommal maradt bejutási küszöb alatt a választáson elsősorban nem azok az okok vezettek, melyeket most a Szövetség vezetőinek legtöbbje kommunikál a mundér védelmében, miszerint a fiaskóért az ellenséges sajtó és a manipulált közvélemény-kutatások a felelősek és a pártra leadott 130 ezer szavazat valójában történelmi siker.

Nem vitatja, hogy a nem Szövetség-barát médiának és a felméréseknek is volt kedvezőtlen hatása a voksolókra, szerinte a balsiker igazi okozója inkább a választói közöny volt, hiszen a magyarok részvételi aránya jócskán elmaradt az országos átlagtól. Másrészt pedig – és ez sokkal nagyobb súllyal esett a latba – a leszereplést az idézte elő „hogy a felvidéki magyarok egyre nagyobb számban szavaznak szlovák pártokra. 2020-ban a választáson részt vevő magyar választók negyede szavazhatott szlovák pártra, ez az arány idén a becslések szerint 35-40 százalékra tehető. Ez 70-90 ezer embert jelent a 130 ezer fő mellett, akik az etnikai magyar pártra szavaztak.” 

Még mielőtt rátérnék az olvasóink által már jól ismert Tárnok Balázs szókérésnek bemutatására, úgy vélem, nem fölösleges egy eheti másik olvasmányélményemről is beszámolni. Annál is inkább, mert ez is arról szól, mint a kisebbségkutató eszmefuttatása. A két vélemény pedig nemcsak hogy jól kiegészíti egymást, hanem együtt segíthet annak megértésében, mi vezetett el a szlovákiai magyarság három héttel ezelőtti „Mohácsához”, milyen állapotban van ma a szlovákiai magyar közösség, amikor az érdekképviselete megmérettetett és könnyűnek találtatott, illetve hogyan tovább ottani magyar érdekvédelem?

A mértékadó véleményéért általam már sokszor idézett veterán újságíróban, Szilvássy Józsefben most sem csalódtam, amikor két napja a pozsonyi Új Szóban az Indulatok helyett diagnózist című tömör jegyzetében három héttel a szeptember végi szlovákiai választásokon elszenvedett magyar kudarc után higgadtan igyekezett összegezni a fiaskó tanulságait. Tette ezt oly módon, hogy konklúziójának levonására a mi Balogh Edgárunkat hívta segítségül, de erről majd később.

Már abból a példálózásából, amivel indított, a fején találta a szöget, hiszen így vezette fel a mondandóját: „Ha a beteg elmegy a rendelőbe, akkor az orvos a páciens panaszainak meghallgatását követően általában vizsgálatokba kezd. Így deríti fel a gyengélkedés okait. Ezek ismeretében kezdi el a gyógyítást. Hasonló helyzetbe került a hazai magyar politizálás, amely, sajnos, gyengélkedik. Jelenleg a szükséges állapotfelmérés helyett az érintettek – kevés pozitív kivételtől eltekintve – bűnbakokról rikoltoznak.”

Ezt követően elmondta, a választás végeredményének kihirdetése után soktucatnyi vélemény, elemzés látott napvilágot, és még több indulatos magyar vélekedés, főleg a közösségi hálókon. Azt természetesnek tartotta, hogy a különutasok, a szlovák pártokkal együtt induló magyar politikusok csendeseknek bizonyultak, hiszen kínos leszereplésükért nevetséges is lenne másokat okolni. Viszont jogos értetlenkedésének adott hangot, amikor azzal szembesült, a Szövetség jelöltjei bezzeg hangosak, és ahelyett, hogy tükörbe néznének, a bajok forrását csak és kizárólag másokban látják.

Mint írta, „nyilatkozataik többségében, még inkább a digitális bejegyzéseikben valóságos árnyékbokszolásba fogtak. Többen dühödten azt állítják, hogy a médiumaink, illetve a közvélemény-kutatók miatt nem lépték át az ötszázalékos parlamenti küszöböt. Az egyik pártvezető szerint akadtak olyan újságírók, akik „kéjes örömmel” vették tudomásul a Szövetség kudarcát. Kollégájának megállapítása szerint a tollforgatók egy része nem szurkolt a Szövetségnek. A közvélemény-kutatókat pedig többen azért marasztalták el, mert hónapokon át a Szövetségnek gyakran jóval kisebb támogatottságot mértek, mint amennyit a választáson elértek. Ha meg néha öt százalék fölötti eredményt közöltek, akkor azt meg néhány lap vagy portál elhallgatta.”

Hozzátéve ehhez, hogy nem óhajt fogadatlan prókátorként tetszelegni, de a tények alapján le kell szögeznie: e vélekedések erősen túlzók. Ráadásul már csak ezért sem állják meg a helyüket, mert lenézik – ő a kiskorúsítják szót használja – a felvidéki magyar polgárokat, akik közül a legtöbben képesek saját fejjel gondolkodni, illetve cikket, adást, szerzőt minősíteni, aztán a választások napján mérlegelni és dönteni.

Az a példázata is telitalálat, amit a győztesről rögzít: „A heveskedők okulhatnának Robert Fico történetéből, aki erős ellenszélben, a vizsgálati fogságot épphogy megúszva kampányolt három éven át. A legtöbb médium joggal szembesítette őt korrupciógyanús és egyéb kétes ügyeivel. Mégis megnyerte a voksolást – jórészt dilettáns ellenfeleinek, hordószónoklatainak meg a nem éppen elfogulatlan igazságszolgáltatásnak is köszönhetően. Vagyis még a legkedveltebb véleményformáló nyomtatott vagy elektronikus sajtó és honlap sem mindenható, a Smer győzött. Amit jobb megoldás híján tiszteletben kell tartani.”

Szilvássy úgy látja: „Bizonyos mértékig ugyanez a helyzet hazai magyar berkekben is, ahol a kedvezőtlen végeredményt illene kellő alázattal, dührohamok nélkül, önkritikusan tudomásul venni, bármennyire fájdalmas is... Másokra mutogatások helyett tárgyilagosan elemezni kell a gyenge szereplés valós okait – főleg annak fényében, hogy az akkor még aránylag egységes Szövetség kiválóan szerepelt a legutóbbi megyei és helyhatósági választáson.”

A Szilvássy-kommentár konkrét javaslattal is élt a mihamarabbi teendőket illetően. Úgy vélte, mivel szűkebb pátriájában kiváló szellemi műhelyek vannak, a legsürgetőbb feladat egy tudományos igényű felmérés lenne, „amely választ adhat egyebek mellett arra is, vajon időszerű-e még az etnikai politizálás, miért voksol egyre több hazai magyar szlovák pártokra, s miért nem mentek el még mindig sokan voksolni, illetve visszaállítható-e még, s miként, legalább a sorskérdéseinkben egyetértő egységes hazai magyar politizálás.”

A jegyzetében végül Szilvássy felidézi egy 1973-as személyes élményét, ami az romániai magyar kisebbségvédelem egykori ismert alakjához Balogh Edgárral kapcsolódik, aki ifjúkorában, Prágában élve a csehszlovákiai magyar közösségépítés vezető személyiségévé tudott válni, egészen addig, míg jogvédő tevékenysége miatt a hatóságok 1935-ben ki nem toloncolták Romániába:

„Öt évtizeddel ezelőtt Balogh Edgárt kísértem szlovákiai körútján. Akkor kezdődtek a próbálkozások magyar tannyelvű iskoláink felszámolására. A neves erdélyi szociológus erről a törekvésről hallva közölte: itt az ideje a szlovenszkói magyarok önösszeszedésének. Intelme a mai közéleti szereplőinket is önvizsgálatra és értelmes cselekvésre ösztönözhetné. Ez a közéletünk gyógyulásának alapvető feltétele. Talán még nincs későn.”

Mint már a bevezetőmben jeleztem, Tárnok szerint a kudarc egyik oka, hogy a déli, magyarlakta régiókban a részvételi arány elmaradt az országos átlagtól. Ez messze nem így volt az egységes és sikeres párt képét mutató Magyar Koalíció Pártja idején, amikor a magyarok nagyobb arányban járultak a szavazóurnákhoz, mint a szlovákok.

„Az elmúlt 13 év azonban a megosztottságról, a sikertelenségről szólt az országos szintű politikában, ezt pedig nem egyszerű feledtetni a választókkal – így az elemző, aki ekképp folytatja: Különösen úgy, hogy a felvidéki politikai egység idén sem valósult meg. A magyarok egységpártjából már a kezdetektől kimarad a Simon Zsolt vezette Magyar Fórum (ők szlovák pártokkal indultak egy választási pártban), a Most-Híd platform vezetői pedig kiléptek az egységpártból, és Mikulás Dzurinda korábbi kormányfővel közösen indultak a választáson. Az utóbbi két formáció azonban csak a szavazólapon létezett, a valóságban nem: a Dzurinda-Híd szövetség 0,26 százalékot (7935 szavazat), a Magyar Fórum vezette választási párt pedig csupán 0,11 százalékot (3486 szavazat) szerzett a választás napján. Az eredményből kitűnik, hogy nem a kis pártok által elvitt szavazatok hiányoztak a Szövetségnek a bejutáshoz, a magyar választókban ugyanakkor jogosan alakulhatott ki az az érzés, hogy a magyaroknak most sem sikerült összefogniuk, amire ráerősített az is, hogy a közvélemény-kutató cégek rendre felülmérték ezeket a törpepártokat, továbbá a sajtó egy része is valódi alternatívaként kezelte a kizárólag politikai megosztottság elérésében sikeres formációkat.

Megítélése szerint tehát ezek az eredmények azt is szemléltetik, hogy ma már nem az interetnikus vegyespárt jelenti a legfőbb kihívást az etnikai alapon szervezett politikának Szlovákiában. A valódi veszélyforrás az, hogy a felvidéki magyarok egyre nagyobb számban szavaznak szlovák pártokra. A három évvel ezelőtti választáson részt vevő magyar voksolók negyede szavazhatott szlovák pártra, ez az arány idén a becslések szerint 35-40 százalékra tehető. Mindez lefordítva a számok nyelvére 70-90 ezer embert jelent a 130 ezer fő mellett, akik a Szövetségre szavaztak. „Ez azt is jelenti, hogy immár a szlovák pártok az etnikai alapon szervezett magyar politika kihívói a Felvidéken” – vonja le a konklúzióját. mert mi mással is lehetne azt a letaglózóan megdöbbentő felismerést magyarázni, ami hihetetlennek tűnik, de mégis igaz: „A felvidéki magyarság fővárosának tekinthető Komáromban például a választáson résztvevőknek csupán egyharmada szavazott a magyar egységpártra.”

Az okfejtés, ami ezután következik az eszmefutatásában, az több mint elgondolkoztató. Abból az derül ki, nemcsak az jelent lépéshátrányt egy kisebbségben élő közösségnek választások idején, ha a többség él „a magyar kártya” bevetésének fegyverével, ami első látásra örvendetes, de valójában kedvezőtlen folyamatok gerjesztője is lehet. Ennél is nagyobb befolyása van annak, hogy egészen mások a jellemzői a felvidéki magyar közösségnek, mint például az erdélyinek, vagy éppen csak a székelyföldinek. Egyszerűen azért, mert nincs több évszázadra visszatekintő saját múltja.

Fentieket előtáró terjedelmesebb passzusában ekképp érvel:

„Amíg a felvidéki magyarokat a szlovák politikai többség részéről naponta érték támadások, akkor a felvidéki magyarok összefogtak, és egy erős, összetartó közösség képét mutatták minden belső különbözőségünk ellenére. A 2010-es évek elejére Szlovákia politikai többsége rájött arra, hogy ha nem teszik ki a magyarokat közvetlen politikai támadásnak, a magyar közösség legfontosabb összetartó képessége vész el. A szlovák pártok – részben az interetnikus vegyespárt 2010-es években látott sikerein felbuzdulva – elkezdtek potenciális szavazóként tekinteni a szlovákiai magyarokra. A külső veszély hiányában azonban egyre inkább felszínre kerültek a közösség belső különbözőségei, amiből viszont akad jócskán.

A felvidéki magyarok száz évvel ezelőtt váltak egy közösséggé, egy kényszerközösséggé. 

A mai felvidéki magyarság a Trianont megelőző ezer évben soha nem volt egy (politikai) közösség, nem úgy, mint például Erdély vagy akár azon belül Székelyföld. A több mint 640 kilométeres magyar–szlovák határ mentén élő felvidéki magyarság rendkívül különböző kihívásokkal küzd az egyes régiókban, más habitusúak a magyarok Csallóközben, a Duna mentén, mint Gömörben vagy Bodrogközben. Ezen felül az ideológiai megosztottság is egyre láthatóbbá válik a szlovákiai magyar társadalmon belül, amelynek egyik oka éppen a fent említett, szlovák többség részéről korábban tapasztalt fenyegetettség érzésének megszűnése, másrészt a közös célok megfogalmazásának hiánya, amely éppen a kényszerközösség jelleg miatt nagy kihívás.

Ez a megosztottság az egész szlovákiai magyar közösséget, annak mindennapjait és a társadalmi viszonyok valamennyi vetületét érinti, a politika ennek csupán egy eleme. A szlovákiai magyar közösségben egyre inkább megjelennek a szlovák többségi társadalomban tapasztalt törésvonalak, amely szintén elősegíti, hogy a magyarok ezen törésvonalak mentén számukra üzeneteket megfogalmazó szlovák pártokra szavazzanak.”

Elemzésének végéhez közeledve, Szilvássy Józsefhez hasonlóan Tárnok is rámutat, egyszerűen önbecsapás azzal hencegni a Szövetség vezetőinek, hogy történelmi győzelmet értek el szeptember 30-án:

„2006-ban, az egységes Magyar Koalíció Pártjára közel 270 ezren szavaztak – kétszer annyian, mint most a Szövetségre. Így bár a Szövetség választási eredménye valóban bizalomra adhat okot, hiszen húszezerrel többen szavaztak erre az egységpártra, mint a korábbi etnikai magyar formációra a 2010-es években, ez még mindig messze van attól a potenciáltól, amely a felvidéki magyarságban és a magyarok által is lakott, szlovák politikusok által rendkívüli mértékben elhanyagolt dél-szlovákiai régióban rejlik.”

A végszavában megfogalmazott óhajok és intések is ugyanazok – hisz nem is lehetnek másak – mint amiket szlovákiai magyar újságírás nagytekintélyű doyenjétől már ismerhet az olvasó:

„A regionálisan továbbra is erős Szövetségnek le kell vonnia a tanulságokat, és át kell gondolnia a választási stratégiáját az országos szintű megmérettetésekre vonatkozóan. 

Dél-Szlovákiának a következő négy évben sem lesz parlamenti képviselete, ami az ott élő szlovákoknak sem jó. A regionális és etnikai célok hatékonyabb ötvözése az egyik olyan megoldási lehetőség, amely hozzájárulhat egy új politikai korszak alapjaink lerakásához.”