Megszólalt a héten az Országútban Szász Zoltán kolozsvári születésű historikus, címzetes egyetemi tanár, a fogalommá vált háromkötetes Erdély története egyik szerkesztője és a nemrég elhunyt Miskolczy Ambrustól búcsúzva méltatta a magyar–román közös múlt csaknem minden mozzanatának avatott ismerőjét, akinek „imponáló munkásságát lehetetlen röviden áttekinteni; a forrásfeltárástól és -kiadástól, a tanítástól, a sorozatszerkesztéstől az eszme- és vallástörténet különböző mélységéig, szintézisekig, sőt a veretes publicisztikáig terjed.”

Szász Zoltán elmondta, hogy a pályatárs-kolléga erőssége az esszé volt és ezek a publikációi mindig a vitakérdésekről szóltak. Azt is hozzátette: „Érdeklődésének középpontjában Erdély, még inkább a magyar–román történelmi közösség problémái álltak.”

„Kedves Jóska, szerencsére túl vagyunk a mókán. Éveimet igyekszem nem számon tartani, de megilletődéssel olvastam soraidat, remélem, valamikor összefutunk valami mindkettőnket érdeklő  paláveren. Baráti szeretettel köszönt: Ambrus”

Azt követően, hogy majd’ egy esztendeje, tavaly november 24-én az internetnek, pontosabban a zoom csodájának köszönhetően részese lehettem Miskolczy Ambrusnak, a legkiválóbbak közé sorolható, amúgy „pókerarcú iróniájú" történészünk jogos megdicsőülésének, amikor a budapesti Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetében magyarországi és erdélyi kollégák az ő munkásságának szentelt szakmai műhelybeszélgetéssel köszöntötték a 75. életévét betöltő tudós historikust (a tisztelgő szakmai konverzáció anyaga ide kattintva olvasható), e-mail levélben gratuláltam a barátként is tisztelt ünnepeltnek. Azonnal válaszolt is nekem a maga jellegzetes, senkivel sem összetéveszthető stílusában, amint az olvasható is volt fentebb.

Most, hogy a kezembe került a kedvenceim közé tartozó, kéthetente megjelenő kitűnő művészeti-tudományos-közéleti folyóirat, az Országút tegnapelőtt megjelent századik, jubileumi száma és annak 44. oldalán felfedeztem Szász Zoltán történésznek az egy hónappal ezelőtt elhunyt Miskolczy Ambrusról szóló emlékező írását, végtelenül szomorúan kellett szembesülnöm azzal a kegyetlen valósággal, hogy Vele e földi létben már sohasem futhatok össze egy bármilyen, mindkettőnket érdeklő paláveren. A Sors másképpen döntött, nekem pedig már csak az adatik meg, hogy jövő hét keddjén délelőtt fél tízkor végső búcsút véve Tőle, utolsó útjára kísérhessem a Farkasréti temetőben.

Olvasóim talán emlékeznek arra, hogy tisztelegve a Marosvásárhelyen született Széchenyi-díjas történészünk, a magyar-román-szász erdélyi együttlét sok évszázados históriájának avatott tudósa 75. születésnapja alkalmából, még a szóbahozott kollegiális köszöntés előtt, a múlt ősszel a legnagyobb elismerés hangján szóltam e rovatban arról az enciklopédikus műveltségű tudósról, akire jellemző volt, hogy sok minden más mellett, „a kisujjában van a maga totalitásában a román szellemi, politikai élet minden szegmense.”

Akkor egy, a Magyar Nemzet számára adott interjúját ismertetve, részletekre terjedően elmondtam, abban a professzor felidézte, hogy édesapjának, Miskolczy Dezsőnek, a magyar agykutatás egyik alapító egyéniségének meghatározó szerepe volt az erdélyi magyar orvosképzés megmentésében. Ugyanis azt követően, hogy 1940-ben Szegedről Kolozsvárra költözött, másokkal együtt megteremteni Erdély magyar egyemét, aminek rektora is volt 1944-45-ben, Miskolczy Dezső ugyanezt megtette nemsokára Marosvásárhelyen is az ottani magyar orvosegyetemmel, ahol 1964-ig, Magyarországra történő kényszerű visszaköltözéséig dolgozott, közben elnyerve a román akadémiai tagságot is. Persze arról se feledkezett meg a 16 éves koráig Vásárhelyen élt történetbúvár, hogy emlékeztessen e konfessziójában, a rá jellemző szarkazmussal apjáról szólva: „a Securitate állított neki méltó emléket a besúgójelentésekkel.”

Ebben a „pályám emlékezetében” arról is beszámolt az Erdélyhez ezer szálon kötődő Miskolczy Ambrus, aki számára a magyar, román és német háromnyelvűség mindig is természetes volt, miért tekinti mentorának Szabad Györgyöt, továbbá azt, hogy pályafutása legemlékezetesebb pillanata volt, amikor 1988-ban elnyerte az ELTE Román Filológiai Tanszékének vezetését, mert azután „azt és arról írhatott, amiről akart.” Arról is szólt, milyen volt budapesti történésznek kutatni romániai levéltárakban a Ceauşescu-diktatúra éveiben.

Annak kapcsán pedig, hogy nemsokára megjelenő új könyvének a címe Román történelem magyar szemmel, az óhatatlanul adódó, „Melyek a legelkeserítőbb tévedéseik a románoknak a magyarokról és a magyaroknak a románokról?-kérdésre így felel: „A románok egy részének nagy tévedése, hogy üldözik Lucian Boia barátomat, akit a magyar olvasóközönség is ismer, talán nem eléggé. A román könyvtárakból az ő könyveit lopják, nem a hivatalos nagyságokét. Ami a magyarokat illeti, a naivitás elég nagy bajunk.”

Ahogyan a remélt újabb „paláverünk”, melyekből nem kevés és mindig élményt adó volt az elmúlt bő három évtizedben sajnos végleg elmarad, éppoly lesújtó kegyetlen tény az is, hogy életmű-szintézisnek szánt említett kötete megjelenését már nem érhette meg. Aligha tévedek azt állítva, hogy e nélkül is a Miskolczy-ouvre mégis már teljesnek mondható, hiszen lenyűgözően sokrétű és gazdag publikációs tevékenységének vázlatos jegyzéke is kellően bizonyítja: a körünkből most távozott professor emeritus a legnagyobbak közé tartozott. Halálával pedig a magyar és a román történettudományt pótolhatatlan veszteség érte.

Még mielőtt rátérnék Szász Zoltánnak a legfrissebb Országútban megjelent búcsúztatójának ismertetésére, engedtessék meg még egy üzenetértékű beszédes idézet a már hivatkozott interjúból, melyben a tudós-historikus beszélgetőpartnere Gurzó K. Enikő volt. Ez pedig az, hogy Trianonról szólva Miskolczy Ambrus miként látta Erdély elvesztését, beleértve azt is, miszerint ez ügyben ki és miben követett el végzetes hibát, amire félre nem érthető volt a válasza:

„Ne a veszteségeken keseregjünk, hanem azon törjük a fejünket, mit nyertünk és nyerhetünk, immár közösen. Lehet és kell is ügyeskedni, figyelni a nagy geopolitikai összefüggésekre. Kánya Kálmánnak igaza volt, amikor 1944-ben azt mondta, hogy Erdély azé lesz, aki öt perccel hamarabb kiugrik a háborúból. A szovjet hadsereg közelebb volt Bukaresthez, mint Budapesthez. Német „barátaink” pedig jobban bíztak Antonescuban, mint Horthyban.

A kételkedők figyelmébe Bartók Bélát ajánlom, akit hallgatva az lehet a benyomásunk, mintha mindent újra lehetne kezdeni. Most nagyon nem ártana, mert egyre jobban átérezzük, amit Illyés Gyula az 1960-as évek végén Heinétől idézett a naplójában: „A világ kettészakadt, s a repedés az én szívemen ment át.”

Ezek után lássuk Szász Zoltán Országút-béli emlékező írását.

„Elment egy kiemelkedő történész. Egy ritka szabad ember.” – indítja búcsúztatóját a kolléga és barát, aki így folytatja: Október 5-én hunyt el. Betegségének utolsó idejéig fiatalos, életvidám és nagy munkabírású alakja volt a szélesedő történészközösségnek. Nem látszott rajta, hogy már elmúlt 75 esztendős.

Végigjárta a szakma pályaállomásait. Történelem–francia szakon végzett, kutatóként dolgozott az MTA Történettudományi Intézetében, munkatársa volt az MTA Közép- és Kelet-Európa Központnak, 1988-től lett az ELTE nagy hagyományú Román Filológiai Tanszékének vezetője. 1999-től az MTA doktora, egyetemi tanár, kétszer kapott Akadémiai Díjat, 1999-ben Ránki György-díjat.”

Had tegyem hozzá már én, hogy ezek mellett a szakmai kitüntetések mellett 2012-ben megkapta a legrangosabb állami tudományos elismerést, a Széchenyi-díjat is, és múltév szeptemberében az ELTE Szenátusa több évtizedes kiemelkedően magas színvonalú, oktató tevékenysége, tudományos teljesítménye, a tudományos utánpótlás nevelésében való részvétele, valamint az oktatás és kutatás terén végzett szakmai-közéleti tevékenysége elismeréseként professor emeritus címet adományozott neki.

Csak messzemenően egyetérteni tudok a méltató által a folytatásban megfogalmazottakkal, hiszen nem túlzás, csupán tényrögzítés, hogy „imponáló munkásságát lehetetlen röviden áttekinteni; a forrásfeltárástól és -kiadástól, a tanítástól, a sorozatszerkesztéstől az eszme- és vallástörténet különböző mélységéig, szintézisekig, sőt a veretes publicisztikáig terjed.” Az is igaz, hogy „erőssége az esszé” volt, s ha tollat ragadott, akkor mindig a vitakérdésekre fókuszált, „érdeklődésének középpontjában Erdély, még inkább a magyar–román történelmi közösség problémái álltak.”

Kollégák két országból is, megannyi tanítványa, de azok is, akik csak hétköznapi érdeklődőként hallgathatták őt bárhol, ahol megszólalt, csak megerősíthetik a Szász Zoltán által a folytatásban elmondottakat. Hiszen valóban „távol állt tőle a „történelmi sérelmek” újraírásánál leragadó, már csak ízlése által is tiltott frázisos hazafiság épp úgy, mint az ütközések okainak, körülményeknek analízisét hárítani akaró kiegyenlítő naivitás. Sosem engedett a harmóniaterrornak. Ilyen megközelítésben írta meg a reformkori Erdély útját, a különösen tragikus 1848-49 esztendőt az 1986-ban megjelent háromkötetes Erdély-szintézisben, mely aztán bekerült a nemzetközi politikai publicisztikába is.”

Ámulatba ejtő az, ahogyan az emlékezés írója Miskolczy Ambrust a történeti források remek érzékű kutatóját és értelmezőjét mutatja be. Íme, miként teszi:

„Rendkívül sok levéltári anyagot tárt fel, használt. Bécsi levéltárosok megcsodálták őt, hogy három nap alatt megtalált egy olyan 1848-as forrást, amelyet Andics Erzsébet éveken át hiába keresett. Ilyen munka állt például a magyar demokratikus kultúra, a felvilágosodástól a magyar liberalizmus kialakulásához vezető út vizsgálatáról írott, Széchenyi Ferencet, Kazinczy Ferencet is új megvilágításba helyező könyve mögött (Milyen nemzetet az emberiségnek? 2012). De áll ez Bartók Béla és a Cantata profana keletkezéstörténetéről (történetéhez) írt tanulmánysorára is („Tiszta forrás” felé… 2011).”

Ezt követően Szász Zoltán fontosnak ítéli, hogy Miskolczy két különösen megkapó könyvére külön is kitérjen. Az egyik, a 2015-ben megjelent Vasgárda, az európai fasizmus hírhedten román, eredeti jelenségéről szól, ami „nem külföldi ügynökség volt az, mint a korban és később is erősen állították.” E kötet keletkezéstörténete, majd tető alá hozása se mindennapos – derül ki a róla szóló passzusokból, melyeket indokoltnak tartok szöveghűen közreadni:

„Saját kutatásai és a teljes irodalom, sőt – nagyon fiatalok mozgalmáról lévén szó – máig élő, újra szervezkedő légionáriusokkal konzultálva írta meg igazán izgalmas történetét. „Riporterként megyek vissza a múltba” – mondja. Mintegy megfogadva Mircea Eliade vagy Hannah Arendt tanácsát, hogy totális struktúrákat leginkább történetek elbeszélésén keresztül lehet megérteni. De bevallja: munkája történeti esszé-riportként indult, aztán regény jelleget öltött. Stílusában is mestermű.

Ironikusan jegyzi meg e kötetében: „A fasizmusról szóló könyvek lassan már nem magáról a jelenségről, hanem annak értelmezéséről, az értelmezések értelmezéséről beszélnek. Nem lehetünk meg ezek nélkül, de egy ponton túl árad belőlük a historiográfiai unalom… a citációs etika és antietika miatt több történésznév fordul elő… mint egykorú szereplőé”. Ez a Vasgárda-történet intrikák és példátlan véres rémségek története a XX. századi Romániából. „Az én empátiám az irónia és a részvét – vallja tanulságosan Miskolczy –. Részvét az áldozatoknak. A bűnös áldozatok, a tettesek iránt is” – ami keresztényi kötelesség.”

A másik külön is kiemelésre kerülő könyvét, a 2021-ben napvilágot látott A román középkor időszerű kérdései című monográfiát, mely valójában egy magyar–román történelem, Szász Zoltán egyik főművének tekinti. Hogy miért? Azt rögtön meg is indokolja ekképp:

„A még nálunk is jóval iratszegényebb román középkort a magyar (és nemzetközi) forrásanyag segítségével jobban beemeli az európai világba, mint bárki korábban. A türelmes olvasónak revelatív könyv. Vajon megértjük-e mi, hogy valamikor elszakadtunk egymástól, s feloldható-e „konfliktusközösségünk”? Vajon megérti-e nem csak a román történészek (politikusok?) ma még csak törpe kisebbsége, hogy a teljesebb múlt emléke, öröksége kötelezi az összes utódokat? Miskolczy Ambrus ezekre is figyelmeztet. Hiányozni fog.”

Zárásképpen hadd tegyem hozzá azt, amit Szász Zoltán, a magyar-román történész vegyesbizottság magyar szekciójának egykori elnökeként utódjáról, Miskolczy Ambrusról, annak sajátos habitusáról sem megfeledkezve, elmondani kívánt még:

„A Magyar–Román Történész Vegyesbizottság elnökeként a múlthoz képest persze tompuló a viták ellenére (mellett) tudta összekapcsolni a két kutatóközösséget. Kedvelték őt odaát is. Neki elnézték az olyan bohém gesztusokat, hogy akár az elnöklést is odahagyta, hogy egy-két órára beugorjon a helyi levéltárba. Tudták, kemény vitázó, ám nem ősellenség.”