Megszólalt a héten a Demokratában Potápi Árpád János, az Orbán-kormány nemzetpolitikáért felelős államtitkára és a Pataki Tamásnak adott interjújában egyebek mellett elmondta, hogy „miért Horthy Miklósnak köszönheti államtitkári posztját és miért oly veszélyes a gyermektelenség, mint az atombomba.”

Potápi, akinek egész életútját és elkötelezettségét meghatározta, hogy bukovinai székely felmenői voltak, akik már gyerekkorában megosztották vele a múltszázadi kálváriájuk megannyi mozzanatát, erkölcsi kötelességének tartja a bárhol élő nemzettársaira való megkülönböztetett odafigyelést és támogatásukat. A lapnak nyilatkozva e krédóját ezzel a kérdésfeltevéssel érzékeltette: „Milyen emberek volnánk, hogyha segítség helyett még mi is a határon túli magyarok fejére vágnánk?” 

13 éven keresztül volt az 1989-ben létrehozott, a székelység hagyományait ápoló bukovinai székelyek szövetségének elnöke az a Potápi Árpád János, akit ma, annak köszönhetően, hogy majd’ egy évtizede tölti be ezt a megbízatást, mindenütt a világon, ahol magyarok élnek, a budapesti kormány nemzetpolitikáért felelős államtitkárként ismernek. A bonyhádi evangélikus gimnázium egykori történelemtanára számára, aki 2002 és 2014 között a város polgármestere volt, és tavaly hetedszerre szerzett országgyűlési mandátumot, a bukovinai székely felmenői révén magát e népcsoporthoz tartozónak vallja, és – régi jó ismerőseként tőle is tudom – nagyon büszke is erre.

Ennek ismeretében nem meglepő, hogy abban az egyfajta mérlegmegvonónak tekinthető interjújában, melyet Pataki Tamásnak adott és Nem lesz harmadik Trianon! - Voltak a magyarság történetében a mainál nagyobb demográfiai válságok címmel jelent meg a Demokratában hangsúlyosan kerülnek elő már az indításkor a bukovinai felmenőkre történő hivatkozások, de arra is rögtön magyarázatot kap az őt faggató, hogy miért éppen egy Horthy Miklóst ábrázoló festmény lóg az államtitkári iroda falán. A rákérdezésre adott válaszban ugyanis hamar tisztázódik minden:

„Azért, mert ha Horthy Miklós nem lett volna, akkor én sem lennék államtitkár. Nagyszüleim bukovinai székelyek voltak, ők 1941-ben – a többi bukovinai székellyel együtt – hazatérhettek Magyarországra, az újonnan visszaszerzett Bácskába. Mivel ez Horthy kormányzó idejében történt, ezért mindig is neki köszönték, hogy itt lehetnek. Nagyszüleimnek ő kétségtelen tekintély volt, nem egy elvont történelmi személyiség, hanem maga a valóság.”

Maradva a gyökereknél, melyekről a szeretett nagyszülők, „naponta legalább százszor elmesélt” történeteiből már gyerekként sok mindent megtudott, és ez neki sorsalakító útravalót is jelentett, Potápi így emlékszik vissza:

„Gondoljunk bele, hogy másfél hónap alatt mind az öt bukovinai székely falut áttelepítették a visszatért Bácskába, a Szeged–Szabadka–Bajmok vonaltól délre, egészen Újvidékig. Összesen körülbelül 15 ezer embert. Sokukat olyan dobrovoljác telepekre (első világháborús szerb önkéntesek, Trianon után telepeket hoztak létre nekik Délvidék magyarlakta részein – a szerk.), ezeket Horthyék felszámolták. Nemcsak székelyek, hanem kis számban moldvai csángók és boszniai magyarok is jöttek. Amikor ’44-ben megérkeztek az oroszok és a partizánok, a székelyeknek két óra alatt kellett elhagyniuk a területet, különben végük. Hátrahagytak mindent, amit létrehoztak, menekültek lovakkal, szekerekkel, az egész bukovinai székelység szétszóródott a Dunántúlon Zalától Komáromig, de voltak, akik meg sem álltak Németországig.”

A folytatásból nemcsak az derül ki, hogy nem mindenkinek sikerült elmenekülnie, de az is: Tito partizánjai délvidéki vérengzéseinek székelyek is áldozatul estek.

„Sokan, például az anyai nagyszüleim, nem tudtak elmenni, mert öregapám katona volt, néhány héttel később vergődött haza, nagymamám pedig november végén szült. Egyedül nem tudott elmenekülni. Összegyűjtötték őket, s Szeghegyre, egy koncentrációs táborba zárták az ott maradott svábokkal együtt. Aztán ’45 elején, hála Istennek, átvitték a nagyszüleimet Bajára. Azért is mondom, hogy hála Istennek, mert azokban a hónapokban ma sem tudjuk pontosan, hogy hány tízezer magyart végeztek ki a partizánok, közülük 42 székely férfit a szabadkai malomban.

E visszatekintésnek a befejező passzusát is idézném, mert ebből kitűnik, mennyire mély nyomokat hagytak ezek a traumák a Potápi családban, akárcsak a többi meghurcolt bukovinai székely famíliában.

„Persze, hiszen azt sem tudták, hol vannak, hová kerültek. De éltek. Tizenöt év alatt háromszor vettek el tőlük mindent. Elvették először azt, amijük kint volt, Bukovinában, utána a bácskai egzisztenciájukat vesztették el. Mindezek után a kommunisták nyomására a téeszekbe kellett bevinni a földjeiket, amelyeket itt, a Dunántúlon kaptak. Ha egy család ezen mind keresztülmegy, akkor komolyan elgondolkodik azon, hogy van-e értelme élni. Ráadásul jött ’56. Nem csoda, hogy a bukovinai székely fiatalok ezek után sokkal nagyobb arányban hagyták el Magyarországot, mint mások, mert jól tudták, hogy mi következik. Gondoljunk csak bele, hogy Bukovinában születtek, elkezdtek az iskolát a Bácskában, aztán 1956 novemberében az oroszok ellen harcoltak a Mecsekben. Elmenekültek, több rokonom is így került ki Angliába, Kanadába és az Egyesült Államokba, Németországba. De a megmaradt székelyek összetartanak, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége – amelynek elnöke is voltam 13 éven át – összefogja az egész közösséget. Élő székely kultúra van a Dél-Dunántúlon: székely kapuk, emlékhelyek, rendezvények. Amikor nálunk jársz, sokszor olyan érzésed támad, mintha a valódi Székelyföldön járnál.” 

Ezt követően a riporteri kérdések immár a jelenről szólnak. Ezek közül az elsővel Pataki a dolgok közepébe vág, amikor arról érdeklődik: „Mit mondana egy olyan embernek, aki azzal érvel, hogy nincs értelme támogatni a határon túli magyarokat, mert azt a pénzt el lehetne költeni Nógrádban vagy Borsodban is?”

Amit erre válaszol, az maga egy hitvallás, krédója egy olyan a völgységi városban otthonra talált bukovinai székelynek, akinek esetében talán nem túlzás parafrazálnom kolozsvári előd-iskolatársamat, Mikes Kelement: úgy szereti Bonyhádot, hogy el nem felejtheti Fogadjistent, Istensegítset, Hadikfalvát, Józseffalvát és Andrásfalvát.

„Én már túl vagyok az ilyen vitákon. Még ha meg is győzhetném azt, aki ennyire szélsőséges nézeteket képvisel, utána újabb csomót találna a kákán, és kezdhetnénk elölről az egészet. Talán annyit mégis mondanék, hogy járjon nyitott szemmel, hiszen a nagyvárosaink és Budapest a mai képét a XIX–XX. század fordulóján nyerte el; az, hogy vasúton elmehetek Debrecenbe, Kassára vagy Fiuméba, szintén minden magyar teljesítményét dicséri. Mindazt, amit mi is élvezhetünk, nem csak a mai Magyarország területén született és élt magyarok érték el, függetlenül attól, hogy magyarok voltak-e vagy más nemzetiségűek. Az elmúlt 1100 év eredményei, amit nagyrészt mi is tapasztalunk és látunk, mind közös sikereink. Ezeket nem lehet elválasztani egymástól. Ráadásul azon honfitársaink, akik nem a mai Magyarország területén élnek, nem önhibájukból kerültek más államok fennhatósága alá; szerintem önmagában az is elég nagy gond, hogy így kell élniük az életüket. Milyen emberek volnánk, ha segítség helyett még mi is a fejükre vágnánk? (...) Azt pedig hadd ne kelljen megmagyaráznom, hogy miért újítjuk fel a saját kulturális értékeinket. Vagy netalán veszni kellene hagynunk a kolozsvári Szent Mihály-templomot vagy a szabadkai zsinagógát? Erkölcsi kötelességünk, hogy ezekkel foglalkozzunk.”

Az interjúkészítő szerint „a kollektív fejbe vágás napját úgy hívják, hogy 2004. december 5.” E találó megközelítés jegyében kérdez rá arra: csaknem két évtized elteltével sikerült-e vajon változást elérni a magyar társadalom mentalitásában, ami a nemzeti ügyeket illeti?

Ebben a beszélgetésben, – melyben többek között szó esik olyan, a megmaradást és megtartatást meghatározó kulcskérdésekről, minthogy mit jelent az iskolaválasztás szempontjából a Szülőföldön magyarul program támogatásának felemelése 100 ezer forintra, meg az a budapesti gondoskodás, aminek következtében az elmúlt tíz évben a határokon túl 155 új iskolát építettek, emellett pedig 725 meglévő óvodát újítottak fel, de az is, miként állja 2023-ban a sarat a kárpátaljai magyarság – ekképp hangzik egy korparancsot is megfogalmazó és üzenetértékű válasz:

„Nem hiszem, hogy meg tudtuk változtatni a teljes magyar társadalom gondolkodását, de úgy látszik, hogy a döntő része elmozdult nemzeti irányba az elmúlt 13 évben, és ez óriási eredmény. Szerencsére nagyon kevés ember gondolkodik úgy, hogy ne adjunk semmilyen támogatást a Kárpát-medencei magyarságnak; hogy vegyük el a szavazati jogukat vagy az állampolgárság lehetőségét. El kell érnünk, hogy ciklusokon és pártpolitikán túlmutató ügy legyen a nemzetpolitika, konszenzusra kell jutnunk ebben az ügyben, hogy ne változtatgassunk rajta folyton, mert az idő luxusa nem a miénk. Mindez nevelés kérdése, hisz e pozitív változás elsősorban annak is köszönhető, hogy a gyermekekre és a fiatalokra próbálunk fókuszálni programjainkban.” 

Végül hadd emeljek ki ebből a beszélgetésből még egy olyan sokatmondó dialógust, amire a régiónkbeli, magyar szempontból lehangoló népszámlálási eredmények áttekintését követően került sor és egyúttal megindokolja a cikk címét is. Ez pedig a következő:

„A Kárpát-medencei magyarság harmadik Trianon elé néz, vagy van okunk reménykedni?

Minden nemzetpolitikának csak akkor van értelme, ha a gyermekek jelentette alapra tudjuk építeni, és vannak utánunk jövő nemzedékek, mert az emberiségnek csak akkor van értelme, hogyha van folytatása. Nemcsak egy atomháború vagy egy meteorit becsapódása teheti tönkre a világunkat, hanem a gyermektelenség is. Ezzel a helyzettel szembe kell néznünk, és nem a nemzethalálról siránkoznunk, hanem cselekednünk. A remény ugyanilyen tényező, mert ha a nemzedékek áthagyományozzák egymásnak, akkor lesznek gyermekek, és magyar jövő is.”