Megszólalt a héten az Országútban Krómer István és a lap Kitekintő rovatában közreadott jegyzetében arról cikkezett, annak ellenére, hogy Romániában a magyarok aránya hat százalék körüli, Szlovákiában ellenben lényegesen nagyobb, mintegy nyolc és fél százalék, a romániai magyarságnak sikerült két képviselőt is küldenie az Európai Parlamentbe, míg a szlovákiainak egyet sem.

Összevetve a két kisebbségben élő magyar közösség szereplését az uniós választásokon több okát is feltárja annak, hogy az azonos jogi-politikai helyzetben levő legnagyobb érdekvédelmi szervezet közül az egyiknek, a RMDSZ-nek miért hozta el ez a megmérettetés húsz esztendő legjobb eredményét, a másiknak, a Magyar Szövetségnek pedig miért két évtized legnagyobb kudarcát.

Úgy látja, mindennek az alfája és ómegája a közösséged bizalmának elnyerése és megtartása felelősségteljes politizálással és következetes napi aprómunkával is. Ezért érhetett el az RMDSZ 6,48 százalékot az európai parlamenti választásokon, míg a felvidéki magyarok pártja, a Magyar Szövetség, „noha az ideológiai ellentétek és személyes torzsalkodások miatt belőle kivált kisebb pártok ezúttal nem is indultak, 3,88 százalékával meg sem közelítette az öt százalékos bejutási küszöböt.”

Mint ismert, egy hónappal ezelőtt nem sikerült elérnie az öt százalékos kötelező küszöböt az EP-választáson a szlovákiai Magyar Szövetségnek, a 3,88%-ot eredményező 57 350 szavazat ezúttal sem volt elegendő a bejutáshoz. (Az előző, szintén kudarcos 2019-es választáson még a szavazatok 4,96%-át kapta a magyar párt, a korábbi, sikereket hozó voksolások idején pedig ez az arány még jóval kedvezőbb volt – 2014-ben 6,53%, 2009-ben 11,33%, 2004-ben 13,24%.) 

A ma7 felvidéki portál az újabb fiaskó kapcsán ankétot indított, melynek során az ottani magyar közélet személyiségeit arról kérdezte, hogyan látják a felvidéki magyar politizálás jövőjét, véleményük szerint van-e létjogosultsága továbbra is az etnikai politizálásnak? A megannyi megszólaltatott véleménye közül számomra a leginkább reflexiókra késztetőek a Fiala-Butora János kisebbségi- és emberi jogi jogász és a Tárnok Balázs tudományos kutató által mondottak voltak.

A nemrég Lőrincz Csaba-díjjal kitüntetett Fiala-Butora János szerint mivel Szlovákiában nagyon sok olyan kérdés van, mint például a választási rendszer, a nyelvtörvények, a közigazgatási felosztás, a magyar oktatás specifikus problémái, a déli régió gazdasági elhanyagoltsága, a jelképhasználat, amely nemzetiségellenes és politikai választ kíván, az etnikai politizálás nem nevezhető meghaladottnak, hisz e kérdésekre nemzetiségi alapú válaszokat kell adni.

Miközben igaz, hogy tágabb értelemben realitás az etnikai politizálás, és ebből a megközelítésből van jövője, az is tény, hogy szűkebb értelemben árnyaltabb a kép. Ugyanis van egy magyar párt, amely a magyar szavazatok nagy részét begyűjti, de az egyre nehezebb helyzetben van, hisz ez a koncepció a sorozatos kudarcok eredményeképpen kifulladt. Amikor egy vagy a két párt nem tud jelentős sikereket felmutatni az etnikai problémák kezelésében, a szavazók nagy része kiábrándul ebből a szerkezetből, mert nem látják a siker lehetőségét, illetve annak reményét.

Úgy véli, a változáshoz szükség lenne például arra is, hogy a szlovák partnerek is felfogják, hogy ezek továbbra is megoldandó feladatok, amiben nekik is szerepük van. Ők viszont ezzel nem törődnek, és ráadásul a Magyar Szövetség vezetése már nem is a fentebb vázolt problémák megoldására fókuszál. Ehhez ugyanis az kellene, hogy az etnikai politizálás mentén szólítsa meg a választókat, akik között viszont vannak konzervatívok, liberálisok, baloldaliak, azaz sokféle ember.

Ehelyett a Magyar Szövetségnek az a célja, hogy a konzervatív magyar tábort növelje. „Azt viszont láthattuk –, fogalmazott, – hogy ez a réteg nem tud 5% fölé nőni, tehát akik a mostani magyar kormány által meghirdetett irányt követik, azaz szuverenista nézeteket vallanak a nemzetközi színtéren; otthon konzervatívok; elutasítják a liberális, progresszív értékeket; emellett az etnikai politizálásban érdekeltek, ők nincsenek 5%-nyian, és nem is lesznek.” 

Azt is hozzátette: „Ha kifejezetten csak rájuk akar valaki politikai koncepciót építeni, akkor annak nincs jövője. Van viszont tágabb értelemben vett 9%-nyi szavazó, – szögezte le – akik az etnikai célokat továbbra is fontosnak tartják.”

Mindezekből következik, hogy az etnikai témák mentén való politizálásnak tehát megvan a perspektívája, amelyet több módon lehet folytatni. Ráadásul azok a választók is megvannak, akik érdekeltek ezeknek a problémáknak a megoldásában, főként, ha valaki felhívja erre a figyelmüket. Ez az a munka, amelyet a Magyar Szövetség nem végzett el az utóbbi időben. Summa summárum: „A lényeget abban látja, hogy az etnikai politizálás jövőjét tágabb értelemben úgy kell felfogni, hogy annak indokoltságát a tényleges kisebbségi jogi problémák megléte és megoldása jelentse.”

Tárnok Balázs is úgy gondolja, az etnikai politizálásnak van létjogosultsága, de annak kereteit érdemes átgondolni. Szerinte előbb hiteles célokat kell megfogalmazni, és utána egy dél-szlovákiai regionális néppárt irányába elindulni.

„Azt látom, – jelentette ki – hogy sokan – furcsa módon – az elmúlt hónapokban is mintha a kudarcban lettek volna érdekeltek a szlovákiai magyar politikai térben. Mintha az lett volna a céljuk, hogy szétszedjék az egységes etnikai politizálást, és a többségi társadalmat megosztó ideológiai törésvonalak mentén igazodjanak szlovák politikai pártokhoz" – fogalmazott, hozzátéve azt is „ebben egyébként, én úgy látom, konkrétan Gyimesi György járt az élen".

Tárnok tehát meg is nevezte, hol van az eb elhantolva: „Az elmúlt időszakban Gyimesi olyan üzeneteket fogalmazott meg, ami nem a vitás világnézeti kérdések enyhítését célozta, éppen ellenkezőleg, ezeknek a kidomborítására irányult. Azt, hogy ezt milyen célzattal tette, lényegében másodlagos is, de az üzeneteivel lényegében szétfeszítette a nehezen létrejött magyar egységet."

Tárnok a jövőt illetően a veszélyekre is figyelmeztetett és a teljes GPS-átállítást tartja kötelezőnek:

„Szerintem azt kellene elkerülni, hogy a többségi társadalmat megosztó törésvonalak mentén csapódjanak szlovák politikai pártokhoz a magyar politikusok országos szinten, mindenfajta területi fókusz nélkül. Úgy gondolom, a jövőben a hangsúlyt a dél-szlovákiai régióra kellene helyezni. Tehát lehet együttműködni szlovák pártokkal, sőt nagyon úgy tűnik, kell is, de semmiképp se úgy, hogy világnézeti lövészárkokba vonulunk be, és így szakad szét a közösségünk.” – hangsúlyozta.

Az Országút szerkesztője a két jeles kisebbségvédelmi szakemberhez hasonlóan szintén a felvidéki magyar politizálás el nem odázható újragondolásának a kérdését járta körül abban az elemzésében, melyet ezúttal kívánok bemutatni.

Nem megkerülve a fentebb részletezett, vajon van-e Szlovákiában a jövőben létjogosultsága az etnikai politizálásnak topikot, ő arra fókuszált: mi lehet annak a magyarázata, hogy a lakosságarányosan a romániai magyarságnál lényegesen nagyobb százalékot kitevő felvidéki magyarság az EP-választáson botrányosan leszerepelt, míg ugyanez a megmérettetés minálunk viszont kifejezetten sikertörténetté lett.

A beszédes cím, az Erdélyi összefogás, civakodó Felvidék kijelöli a helyes értelmezés igazodási pontjait. Ugyanakkor az is tény, hogy az amúgy tömör helyzetértékelés, melynek tető alá hozásában a szerzőnek a felvidéki magyar politizálás kulcsszereplői voltak a segítségére, olyan felvetéseket és szempontokat is elénk tár, melyek megérdemlik az odafigyelést. 

Kiindulópontja az a bevezetőmből már ismert tényrögzítés, hogy a kedvezőbb lakosságarányú szlovákiai magyarság újabban csak választási kudarcokat képes produkálni, melyek közül a legutóbbi uniós megmérettetés már egyenesen kritikán aluli volt, miközben a szerényebb népességarányú romániai magyarság a maximumot tudta ugyanekkor az EP-választásból kihozni. 

Krómer a titok nyitját a következőkben látja:

„Míg Romániában egyértelmű az etnikai választóvonal a politikában, s román párt nem is vett fel a listájára ismert magyar politikust, Szlovákiában a Progresszív Szlovákia nevű, végül a választáson győztes párt listavezetőjéül választotta Ódor Lajost, a közelmúltban egy szakértői kormány vezetőjeként ismertté vált korábbi nemzeti banki alelnököt, míg a Demokraták Hamran István volt országos rendőrfőkapitánnyal igyekeztek magyar szavazatokat szerezni.”

Hogy mennyire nincs jelentősége annak Szlovákiában, ami Romániában kardinális kérdés, az ki is derül okfejtése folytatásából:

„A szlovák választásokon a polgárok a listákon megjelölhetik a számukra kedves politikusokat, s ezekből a preferenciaszavazatokból magasan a legtöbbet, 294 944-et Ódor Lajos gyűjtött be, több mint százezerrel többet, mint a második helyet elérő Ľuboš Blaha, a vezető kormánypárt, a Smer-SD jelöltje. A szavazatok területi megoszlásából is kitűnik, hogy Ódor érezhetően meg tudta szólítani a magyarlakta régiók szavazóit. Jól szerepelt például a komáromi régióban, ahonnan származik.

A tavalyi parlamenti választáshoz képest a PS jelentősen javítani tudott a déli országrészben elért eredményén; Ódor minden bizonnyal sok szlovákiai magyar szavazatot hozott a pártnak. Szerinte az etnikai politizálásnak már nincs akkora ereje, mint egykor, ezért inkább „egy releváns szlovák párton” belül kellene foglalkozni a nemzeti kisebbségekkel.”

A szerző megszólaltatja a magyar párt listavezetőjét, Berényi Józsefet is, aki elbukta júniusban a brüsszeli mandátumot. Ő úgy látja: „a szlovák politikusok észrevették, hogy magyar szavazókat is szerezhetnek, ehhez azonban nem szabad a magyarokat támadniuk, s fel kell tenni a listájukra magyar jelölteket is.” Ebből le is szűri a következtetését: „Mivel a magyarságot a szlovák pártok nem támadják, meggyengült a közösségünk politikai immunrendszere.”

A magyar párt második embere, Gyimesi György, akiről rég megírtam, hogy mennyire megosztó személyiség, szintén jelen van Krómer írásában. Ő az önálló indulás helyett a tájba simulás mellett kardoskodik, és az egyik vagy másik mai szlovák kormánypárt listáján képzelné el a Magyar Szövetséget. Szerinte „egy magyar pártnak önállóan nincs esélye a parlamentbe jutásra, de egyetlen szlovák párt sem mehet el amellett, hogy egy párt a választók három százalékát kínálja neki – ezzel a módszerrel pedig a magyarok parlamenti képviseletre tehetnek szert” – szól az úton-útfélen hirdetett krédója.

Vele ellentétben Nagy József elnökségi tag úgy véli, egy efféle betagozódás „a párt létezését kérdőjelezné meg, amivel a regionális és helyi önkormányzati politikai közösségek vonzereje is szertefoszlana. Ez felgyorsítaná az asszimilációt, hiszen intézményes háttér nélkül nem lesz, aki ellensúlyozza, fékezze a beolvadást gyorsító törvényi és önkormányzati döntéseket.”

Krómer végül a magyar párt még további három meghatározó politikusának álláspontját ismerteti.

Pataky Károly királyhelmeci polgármester azokat az időket sírja vissza, amikor a jó együttműködés jegyében sikereket értek el két évvel ezelőtt a helyhatósági és megyei választásokon. Ezután viszont becsődölt minden, mert – mint mondja – „mi valamiféle vélt vagy valós sérelmek okán mindig visszalépünk, és hetekig-hónapokig egymással foglalkozunk, ahelyett, hogy azzal foglalkoznánk, ami a dolgunk lenne”

Viola Miklós elnökségi tag ugyanúgy látja, mint a már idézett Fiala-Butora János, azaz, hogy a csőlátás és az ideológia import lett a magyar párt vesztének oka. Szerinte a magyar progresszív-liberális szavazók megszólítása nélkül a parlamenti küszöböt önállóan soha többé már nem fogják megugorni. „A magyarság megmaradásáért le kellene mondani a belső ellenségeskedésről – szögezi le.

A zárszót az a volt pártalelnök mondja ki a cikkben, aki sohasem ódzkodott a markáns véleménynyilvánítástól. Mózes Szabolcs, aki ma is tagja a szűk pártvezetésnek, nem lát olyan szlovák pártot, amely hasonló gondolkodású lenne a magyarokéhoz, és a bejutási küszöb körüli „veszélyzónában” mozogva érdeke lenne egy hosszabb távú szövetség. Arra is figyelmeztet: „a nagy nemzetközi vagy ideológiai kérdésekben nemcsak azért felesleges hangoskodni, mert ezek megoldására nincs hatásuk, hanem mert ezek mentén alapvetően eshet szét a magyar választótábor.”