Megszólalt a héten a pozsonyi Új Szóban a tekintélyes felvidéki magyar politikai elemző, Tokár Géza és a Magyar halmaz címmel közreadott jegyzetében arról cikkezett, hogy a múlt ősszel kezdődő szuperválasztási időszakot, mely magába foglalta a tavaly szeptemberi parlamenti voksolásokat, a tavaszi államfőválasztást és a minapi EP-szavazást, kifejezetten rossz mérleggel zárta a felvidéki Magyar Szövetség.

A párt – írja Tokár – „az összes, kimondottan magyar szavazókra vadászó versenytársa leépülése ellenére sem jutott be a parlamentbe, az elnökválasztáson egy átlagon aluli első körös eredményt követően Peter Pellegrini mellett mobilizálta a törzsszavazóit, hogy aztán a szlovákiai színtéren teljesen Smer- és Hlas-kompatibilis EP-kampányával, már deklarált vetélytárs nélkül is elérje az eddigi leggyengébb európai parlamenti választási eredményét.”

Az Új Szóban csütörtökön megjelent és ezúttal ismertetendő Tokár Géza értékelés előtt, melynek tárgya ez elmúlt évek országos megmérettetésein kudarcot kudarcra halmozó szlovákiai magyar érdekképviselet legutóbb fiaskója, a múlt heti EP-választásokon történt gyászos leszerepelés volt, – egy nappal korábban szót kért a lapban Bugár Béla is.

Bugár, akinek személyét és politikai tevékenységét közösségén belül nagyon eltérően ítélik meg – a rá vonatkozó minősítések az alpári hangvételű nemzetárulózástól, a Soros- és Fico bérencezéstől kezdve el egészen a pragmatikus, kiszámítható és jobbára bölcsen politizáló, kiváló kommunikációs képességekkel megáldott karizmatikus egyéniségként történő elismeréséig terjednek – a Quo vadis, Szövetség? című elemzésében szintén arról értekezett: újabb sikertelen választáson bizonyosodott be, hogy teljes GPS átállításra van szükség a felvidéki magyar párt háza táján, mert az által használt forgatókönyv most sem vált be.

„Nem elég „csak” magyarkodni, nem elég a konkurens magyar pártot szidni és leárulózni, nem elég a Csemadokra rátelepedni, sőt már az sem elég, ha Orbán Viktor befolyását is latba vetik” – állapította meg Bugár Béla, akiről az igazság kedvéért hadd jegyezzem meg, hogy néhány tévedése ellenére, ő tekinthető az önálló Szlovákia elmúlt három évtizede legsikeresebb magyar politikusának.  Elvitathatatlan érdemeit hosszasan sorolhatnám, de most megelégednék annyival, hogy felidézem: az általa 1998 és 2007 között irányított Magyar Koalíció Pártja (MKP), a Magyar Szövetség jogelődje ekkor élte aranykorát, amit egyebek mellett az is fémjelez, hogy egyedüli kisebbségi érdekvédelmi szervezetként a Kárpát-medencében elérte az önálló állami magyar egyetem megteremtését.

Okfejtésében megállapította, hogy a mostani már – a köztársasági elnökit nem számolva – a hetedik olyan választás volt, amelyen az MKP, illetve a Szövetség jelöltjei a parlamenten kívül maradtak. 2010 és 2020 között öt sikertelen választást könyvelhetett el az MKP úgy, hogy akkor még volt kit okolni, kire hárítani a felelősséget. Akkoriban az a narratíva érvényesült, – érvelt az egykori MKP-, majd volt Híd-elnök – hogy „mindenről a Híd tehetett, hiszen megalakult, mert kormányra lépett a Smerrel és az SNS-szel, pedig a legtöbb jogot és gazdasági támogatást akkor kapta a magyar közösség és az általa lakott régiók. A 2020-as választási kudarc után egyedül a Híd cserélte le majd az egész elnökségét, az MKP elnöksége minden konzekvencia levonása nélkül tovább csücsült székében.”

A szálka-gerenda effektus bajnokai, akik addig kígyót-békát mondtak Bugárra és elvbarátaira, mit ad Isten, egyszer csak hírtelen megvilágosodtak – derül ki ezután. Felemlegetve e sajátos következetességet”, ekképp rögzíti a szikár tényeket:

„Majd Berényi József Matovič tanácsadója lett, mondván: talán mégis együtt kellene működni a szlovákokkal annak ellenére, hogy a Híddal szemben ez volt az egyik legkomolyabb kifogás. Azt pedig inkább elfelejtette, hogy Matovič miatt nem fogadta el a parlament a kettős állampolgárság lehetővé tételét. Az MKP választói akkor még csak a homlokukat ráncolták e szemléletváltáson. A 2023-as parlamenti választáson már nem volt komoly magyar ellenfél, mégsem érték el az öt százalékot, de pofátlanul még ezt is történelmi eredményként próbálták eladni a választóknak.

Ezután jött az igazi pálfordulás: hirtelenjében elkezdtek dörgölőzni a Smerhez, majd a Hlashoz is. Na ezt már a hithű emkápés választók egy része sem tudta elfogadni. Érthető, hiszen több mint négy évig az volt a narratíva, hogy aki a Smerrel, Hlasszal együttműködik, az korrupt, maffiózó, s talán még a Kuciak-gyilkosságban is ludas. S lám, egy piruettel váltott a Szövetség, és pár személyes posztért, befolyásért a jelenlegi kormány már elfogadható, pedig kormányzási stílusában jóval durvább, mint Fico harmadik kormánya volt.

A köztársaságielnök-választás második fordulója előtt már nyíltan kokettáltak a negyedik Fico-kormánnyal, és a kormánykoalíció jelöltjének támogatására buzdították a választókat. Ahogy várható volt, a platformok nélküli Szövetség – tehát az MKP 2 – választói többsége már nem fogadta el ezt az ajánlást, és sokan inkább a másik jelöltre szavaztak.”

Úgy vélem, e szókérés záró gondolatait is érdemes idéznem. Azért, mert amit és ahogyan megfogalmazott a fináléban Bugár korántsem csak egy, az aktív politizálással felhagyó, sokat megélt és megtapasztalt, ma is mindenre figyelő, amúgy békésen kertészkedő somorjai nyugdíjas töprengésének sommázata. Újabban egyre többen, beleértve például a politikából való visszavonulását alig két napja bejelentő emblematikus Szövetség elnökségi tagot, Bárdos Gyulát is, – aki úgy látja: „Saját butaságunk, önző hozzáállásunk miatt nem tudtunk ötről hatra jutni.” – gyakorlatilag Bugárral azonosan ítélik meg a helyzetet, meg az elvárásaik is ugyanazok.

„Szerény véleményem szerint az MKP 2 vezetőségének vállalnia kell a felelősséget a kudarcért. Nemcsak felajánlani kell a lemondást, hanem távozni kell azon elnökségi tagoknak a vezetőségből, akik aktív részesei voltak a sorozatos kudarcoknak például azzal, hogy az elnökség tagjaként akár csak hallgatólagosan hozzájárultak a párt rossz döntéseihez. Sajnos vannak még olyan elnökségi tagok, akik 2010 óta ott voltak minden döntésnél.

Ha komolyan Szövetségként kívánnak működni, akkor teret kell engedni más véleményeknek, fiatalítani kell, a régiókban bevált aktív tagokat kell behozni az elnökségbe.”

Az értő és népszerű politikai elemző Tokár Géza most bemutatásra kerülő véleménycikke is ennek a tarthatatlan állapotnak a mihamarabbi meghaladása érdekében fejti ki most frissen az érveit. Ő valójában szigorúbban bírál, mint volt vagy jelenlegi politikai aktorok, szerinte a baj rendszerszintű a felvidéki kis magyar világ közképviseletében és kimondja: a Magyar Szövetség, mint párt nem létezik!

Kétségtelen, hogy ez a súlyos következtetése előzménytelen és drámai is. Lássuk az eszmefuttatását, az érveit, azt hogy miként jutott ehhez a lesújtó konzekvenciához.

Látlelete egy a tömör helyzetértékeléssel indul, melyben felvázolja a Magyar Szövetség elmúlt háromnegyed esztendejének lehangoló mérlegét, azt, amit az olvasó már ismerhet a bevezetőmből. Ezt követően jönnek a kérdésekben is megfogalmazott felvetései, melyeket a párt háza táján egyesek nagy ritkán már olykor szóvá tettek, de az ő hangjukat, a gondokat mindig szőnyeg alá söprő rövidlátó, „minden a legnagyobb rendben van”-többség hangadói ellenségesen fogadták: vagy elnyomták, vagy meg se akarták hallani:

„A fejlemények csak hosszú távon vezetnek személyi változásokhoz, első körben szokás szerint az ideológiai kérdések kerültek elő. Például hogy van-e jövője egy etnikai pártnak? Mit lehet tenni az elszivárgó magyar szavazók visszaszerzése érdekében, mit lehet nekik még mondani? Miközben a megfelelő ideológiai mondanivaló a legfontosabb probléma fényében szinte mellékes.”

A legfontosabb probléma nevesítése ezt követően történik meg. Számomra, és úgy hiszem, bizonyára sok mindenki másnak is az a véleménye, hogy Tokár felsorakoztatott kíméletlen érveivel dőreség lenne vitába szállni. Mert sajnos igaza van:

„A gond ugyanis hosszú évek óta abban rejlik, hogy egyre nehezebb egységes entitásként nézni a pártra. A Magyar Szövetség gyakorlatilag megszűnt pártként létezni és politizálni, helyette inkább jó szándékú aktivisták, régiós politikusok vagy épp hatalomtechnikusok laza hálózata. Nem kollektívan dönt – nem is akar –, hanem az egyes jelöltjei vagy szűk csoportjai hoznak meg néha katasztrofális, néha simán csak a közös érdek ellen irányuló egyéni döntéseket.

Az összetartozásnak ráadásul a Híd-platfom vezetőinek távozásával sincs meg a látszata: egymás kiszorítása és hátbaszúrása zajlik jelentéktelen látszatpozíciókért. Ebben a formában nem egy pártról, hanem egy magyar halmazról beszélünk: olyan politikusok laza gyülekezetéről, akiket egybefűz a nemzetiségük, és hajlamosak abban is megegyezni, hogy a magyar és régiós ügyek a legfontosabbak (bár az európai ügyekre fókuszáló uniós választási kampánystratégia még ennek az alaptételnek is ellentmondott).

Ezen túl azonban kevés a közös pontjuk. Az egyszeri felelős magyar választó azonban ezt látja, és joggal teheti fel a kérdést: ha a Magyar Szövetség környékén sincs rend, összetartás és stratégia, ha saját magának az ügyeit nem képes igazgatni, akkor miként várhatjuk el tőlük egy ország és közösség képviseletét?”

Éppúgy miként a szlovák politika, „a 2010-es évek második felétől kezdve a szlovákiai magyar politika is fenekestől felfordult.” – folytatja Tokár, majd hozzáteszi: „Azok a pártok, ahol karizmatikus vezetők, víziókkal kerültek a felszínre, sikerrel vették az akadályokat, akik nem voltak képesek alkalmazkodni, csúnyán megbuktak.” 

Az ezt követő okfejtés, melyből kiderül, hogy a párt legfőképpen az idomulásban volt képes nagyot alakítani, arra is választ ad: akkor, amikor  a romániai magyar közösség képviseletére egy sorsdöntő választáson miért érzi szívügyének 579 177 polgár, hogy az RMDSZ-re szavazzon, ez a szám a Magyar Szövetség esetében miért csak ennek egytizede, pontosabban 57 350, holott a szlovákiai magyarok létszáma jócskán meghaladja a 400 ezret?

„A változások közepette az átlagos magyar választó csak kapkodhatta a fejét: Robert Fico ellenségből szövetségessé vált, a korábbi politikai szövetségesek ellenséggé, az Európai Unió szintén barátból ellenséggé, a legtöbb energia pedig a választások előtt és után a magyar belharcokra lett fordítva a sok sértett egó között. Csodálkozunk a zavaron és az elszivárgó szavazókon, mikor más pártok érthetőbb és hitelesebb válaszokat adnak a felvetődő problémákra, mint egy önmagával is viaskodó párt?”

Tokár zárszava maga a vészharangkondítás, az ebben kifejtett diagnózisa sajnos hajszálpontos. Ehhez bármit hozzátennem, azt hiszem, fölösleges is lenne:

„A magyar érdekképviselet évek óta képtelen rendberakni magát. Egy évekig belülről, lassan korhadó fa másodpercek alatt ledől és elpusztul. A Szövetség a korhadás valamelyik fázisában van, miközben vannak olyan politikusai, akik hónapok óta teljesen nyíltan hangoztatják, hogy az etnikai politizálásnak vége. Ha valaki nem tesz a párton belüli összetartás megújításáért, akkor valóban – mert a szervezői munka hiányát egy ponton túl már nem lehet tovább leplezni újabb sikertelen kampányokkal és üres politikai frázisokkal a félreszavazó magyarokról, a túl kevés vagy épp túl sok liberalizmusról, meg a média ellenszeléről.”