Megszólalt a héten a Mandiner legfrissebb számában Boris Kálnoky, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) médiaiskolájának vezetője és a 2011-ben németül kiadott, az idei könyvhétre pedig magyarul is megjelent Őseim földje – A Kálnoky család története című könyve apropóján a Veczán Zoltánnal folytatott beszélgetésben elmondja: „Nem tartoztam sehova, remek alapanyag lettem volna az európai polgár ideájához.”

A dialógusukból aztán kiderül, a dolgok másként alakultak. A székely apa és sziléziai anya fiaként 1961-ben Németországban született újságíró számára, akinek szülei néhány évente új országba vagy városba költöztek, így gyermekkorát Németország, az Egyesült Államok, Hollandia és Franciaország hat különböző városában töltötte, az iskoláit Párizsban fejezte be, majd Hamburgban diplomázott politológiából, és ezt követően vissza-visszatérően dolgozott a Die Welt német konzervatív lapnak és publikált más orgánumokban is, – a sehová tartozás érzése nem volt összeegyeztethető a történelmi családnévvel. Mert az, aki Kálnokynak születik, nem válhat csak egyszerűen világpolgárrá. Ezért összegzi sommásan ezt az életpályát Veczán e szavakkal: „Hosszú és göröngyös az út, mire egy kozmopolitaként nevelkedett fiatal visszatér magyar örökségéig, s rangos német lapok után az MCC Média Iskolájának vezetését választja.”

Személyes vallomással kell ezúttal is kezdenem.

23 évvel ezelőtt, 2000 júniusában, amikor az Amerikai Egyesült Államok Külügyminisztériumának meghívására közel egy hónapos egyéni tanulmányúton vehettem részt, a nagyvonalú és körültekintő vendéglátóim nemcsak arra ügyeltek gondosan, hogy ekkor számos, az érdeklődésemnek megfelelő szövetségi kormányzati vagy helyhatósági intézményt, kisebbségi ügyekre szakosodott alapítványt, emberi jogokkal foglalkozó szervezetet és egyesületet – és persze múzeumokat, könyvtárakat meg jó néhány természeti nevezetességet – felkereshessek Washingtontól Atlantáig, Clevelandtól Oklahomán keresztül New Yorkig sokfelé. Másra is ügyeltek, amiről nem tudtam előre.

Volt ennek az ún. International Visitor Programnak egy olyan meglepetés-jellegű agendája is, amikor a külügyi tárcánál regisztrált önkéntesek láttak vendégül egy-egy családi ebédre vagy vacsorára. Ekkor aztán néhány óra alatt bepillantást nyerhettem abba, miként él egy amerikai polgár és családja, ki hol és mit dolgozik, mi iránt érdeklődik, mivel elégedett és mivel nem, kinek mi a véleménye a világ dolgairól, milyen ott az iskola, a közbiztonság, a közösségi élet stb., stb., illetve megtudhattam: miért is fontos számára az, hogy ezzel az önkéntességével valójában országimázs-építő lehessen. Konkrétabban: miért is érzi kötelességének hozzájárulni ahhoz, hogy egy messziről jött ezer idegen, akit akkor lát először és vélhetően utoljára is, a lehető legjobb benyomást szerezze az Egyesült Államokról?

Magam így vetődtem el akkor az Ohio állambeli Medinába, ahova autójával Clevelandból vitt el John Bongiovanni névre hallgató rokonszenves úr, aki már útközben biztosított arról, hogy otthonában a vacsoraasztalnál bizonyára lesz részem remélhetőleg kellemes meglepetésben, de másféle meglepetés is vár rám majd náluk, mert a felesége földim. Ez onnan tudja, hogy a State Department-től előzetesen megkapták rövid életrajzomat. Ennél többet viszont a 33 mérföldes közös úton a nejéről nem akart elárulni.

A káprázatos szépségű antik bútorokkal berendezett Bongiovanni házban aztán erre hamar választ kaptam. A bejáratnál a kezében és azt lelkesen mutatva a Kriterionnál akkor frissen megjelent Tüdős S. Kinga írta és általa dedikált Székely főnemesi életmód a XVII. század alkonyán című kötettel köszöntött a Lóriként bemutatkozó feleség, aki rögtön elárulta: Kálnoky Eleonóraként született 1935-ben Brassóban és annak a köröspataki Kálnoky családnak a tagja, amelynek nem is akármilyen szerepe volt Erdély történetében. Jóleső érzéssel fogadta, hogy nagyon hamar kiderült: olyasvalaki került a házukba, akinek számára nem volt ismeretlen a Kálnoky név. Nem tagadhatom, az olasz receptek alapján készült finom és bőséges vacsora fogásaira már nem emlékszem, de az akkori nagyon bensőséges és jó hangulatú beszélgetésre viszont igen.

Máig megmaradt bennem az, mennyire örömmel nyugtázta a ház asszonya, hogy az alkalmi vendégének nemcsak az olyan felmenőiről volt némi ismerete, mint például a hajdani háromszéki királybíró Kálnoky Dénes, aki a Székely Gazdasági és Művelődési Egyesület alapítója volt, meg a Kisfaludy Társaságnak és a Kemény Zsigmond Társaságnak is, hanem az unokaöccseiről is tudott egyet, s mást.

Így például azt, hogy egyikük, a Párizsban nevelkedett állatorvos és ornitológus képzettségű Tibor, az emigrációt odahagyva 1989 után visszatért Erdélybe, és visszaszerezte ősei birtokának nagyobb részét, ahol kisebb csodát hajtott végre. Éppúgy láthatóan díjazta az, hogy a másikról, az idősebbik Borisról elmondhattam neki, hogy bár őt se ismerem személyesen, de annál inkább a tartalmas beszámolóit, melyeket Die Welt tudósítójaként Magyarországról és Közép-Kelet Európáról közölt az elmúlt években.

Hadd zárjam ezt a személyes betétet azzal, hogy amikor elköszöntem a Bongiovanni-házaspártól (akik közül a férj 12 évvel később sajnos meghalt, „Lóri” asszony pedig 2017-ben követte őt az öröklétbe), tudtomra adták, hogy számukra is élmény volt a találkozásunk. Azért elsősorban, hisz önkéntesként már bőven fogadtak vendégeket a világ legkülönbözőbb országaiból, akikkel sok mindenről el lehetett beszélgetni. Viszont az, hogy ezúttal és egyben elsőként, teljesen véletlenül egy olyan ember „került horogra”, aki ugyanonnan vétetett, mint az Erdélyt gyerekként elhagyni kényszerült háziasszony, és akinek ráadásul még sokat is mond a Kálnoky név – ezt tényleg a sors ajándékának tekintik.

Ezt a hajdani, az emlékezetemből soha ki nem hulló emléket azért volt jóleső érzés felidézni most, mert eheti tallózásom során történetesen épp, az egykor Medinában felemlegetett egyik Kálnoky unokaöcs megszólalására bukkantam, ráadásul egy olyanra, melyre érdemes az olvasó figyelmét felhívni. Boris Kálnokyval, aki ma elsősorban az MCC Média Iskola vezetője Veczán Zoltán beszélgetett el családtörténeti könyvének magyar nyelven történt kiadása kapcsán, aki dialógusukat „Mind a nemzet részei vagyunk”– Boris Kálnoky mesél kalandos családtörténetéről címmel jelentette meg három nappal ezelőtt a Mandinerben.

A bevezetőben már elmondott Boris Kálnoky fordulatos ifjúkori biográfiájához még annyit tennék hozzá, amit a hivatalos CV-je közöl: „Amikor 1989-ben bekövetkezett a rendszerváltozás, magyar gyökerei keletre húztak, és elkezdett cikkezni Közép-Kelet Európáról. 1993-ban otthagyta felívelő karrierét a Die Weltnél, és Budapestre jött szabadúszónak. Kilenc hónappal később visszacsábították, immáron tudósítónak. 2004-ben törökországi és közel-keleti tudósító lett isztambuli székhellyel, ahonnan 2013-ban tért vissza. 2015-ben ismételten kilépett a Die Welt-től, hogy újfent Magyarországon legyen szabadúszó. Noha továbbra is dolgozik nekik, most már párhuzamosan osztrák és svájci orgánumokkal is együttműködik.” 

Azt már a könyvheti kötetbemutatón hallhattam sokakkal együtt a Vörösmarty tér színpadáról, ahol Kóczián Péter volt a szerző beszélgetőpartnere, hogy a Kálnokyak históriája végigkísérte az elmúlt századok erdélyi, illetve osztrák–magyar történelmét, hiszen a nevezetes székely család több tagja is fajsúlyos szerepet játszott históriánkban. A második világégés, illetve az ezt követő zavaros idők őket is arra kényszerítette, hogy életüket gyökereiktől távol folytassák, viszont – sorstársaikhoz hasonlóan – a szülőföld számukra mindig fogódzót jelentett. Első erdélyi látogatásakor, még az átkos diktatúra idején, maga Boris Kálnoky is szembesül az ősök örökségével, és ennek nyomán dönt majd úgy, „a múltnak kútjába leereszkedve fölfedezi családja sokfelé ágazó történetét, hogy ezáltal jobban megérthesse magát, saját útját, génjeiben tovább élő örökségét is.”

A Mandineres beszélgetésben is nagy hangsúlyt kap, hogy az, hogy „a Kálnoky család története térben és időben is sűrűn átszövi Közép-Európát, 1945 után Kálnoky Boris közvetlen felmenői, illetve ő maga is bevonta ebbe a körbe Amerikát és Nyugat-Európát is.” Ezt követően indokolja Veczán írásának apropóját: „A család legismertebb élő tagja a hetekben Őseim földje címmel immár magyarul is publikálta azt a mintegy ötszáz oldalas kötetet, amelyben a família történetén keresztül az ember rácsodálkozhat tágabb régiónk történelmére.”

Boris Kálnokyról, aki öccsével együtt felnőttként tanult meg magyarul, miután a rendszerváltás után először látogatott el Erdélybe, majd ezt követően Magyarországon vállalt munkát és telepedett le, elárulja azt is a beszélgetőpartnere, hogy ma már áttért a magyar írásmódra és Kálnoky Borisként jegyzi a nevét. „Ez is egy döntés volt, – teszi hozzá – akárcsak az, hogy 1993-ban fejest ugorjon az ismeretlenbe, feladja állását a tekintélyes Die Weltnél, és Magyarországra jöjjön szabadúszónak. Akkor már három gyermek édesapjaként, közel krisztusi korban kezdett kokettálni a világ egyik legnehezebb nyelvével.”

A folytatásban egy vázlatos családtörténettel ismerkedhetünk meg, melyből hosszasabban is idéznék:

„Bár a kötethez mellékelt családfa az 1600-as évek végéig, a grófi cím elnyeréséig nyúlik vissza, a család története vagy félezer évvel korábban kezdődik, egy Vince nevű fiúval, akinek dédunokája, Máté már használja a Kálnoki nevet. A nemzet zivataros századait a többi nemeshez hasonlóan végigvitézkedték, különösen a 17. század végén indult meg a család előmenetele.

„Mi katolikusok és főleg labancok voltunk, s igyekeztünk jól házasodni, de volt református águnk is, amely sokat tett a magyar nyelv és kultúra megmaradásáért. A katolikus Habsburg-pártiaknál megvolt a magyar virtus, a vitam et sangui­nem emléke. A grófi címet szerző Kálnoky Sámuel, Erdély alkancellárja meg volt győződve arról, hogy a Habsburg-rendszeren belül tudja a legtöbbet tenni a hazáért” – említi.

Az „aranykor” Kálnokyjai aztán nem is igazán beszéltek magyarul. A família többsége 1848-ban a forradalom oldalára állt, de elméletileg előfordulhatott volna, hogy a csatatéren az ellenség soraiban rokonaikkal találkoznak.”

Rátérve a közvetlen felmenői és a saját sorsának alakulására, előbb arra derül fény, hogy „a hazátlanság a maga könnyed kozmopolitizmusával végigkísérte életének első felét.” Ennek oka a család gyakori költözése volt, amit a megélhetési gondok, pontosabban az apa állásváltoztatásai idéztek elő. Így kényszerült a fiatal Boris négy országban is iskolákba járni, előbb németül, majd hollandul, utána pedig angolul és franciául is megtanulni, majd jött a hamburgi egyetem politológia és történelem kara, ahonnan aztán megadatott a belépő a Die Welt szerkesztőségébe. Ezzel együtt annak az esélye is, amit így fogalmazott meg: „Nem tartoztam sehova, remek alapanyag lettem volna az európai polgár ideájához.”

Csakhogy annak ellenére, hogy „eleinte semennyi magyar identitása nem volt – persze apja mesélt néha” és „a fókusza a megélhetésen, majd a karrieren volt”, a megtalált magyarság-tudat miatt egy csapásra minden átértékelődött és „hozott egy döntést, hogy Magyarországhoz akar tartozni.” Persze ekkor még ezt az európai identitásával együtt képzelte el, nem úgy, mint ma, amikor utóbbit már nem tartja oly nagyra. Erről az illúzióvesztésről kifejezetten kritikai éllel fogalmaz: „Később veszített el Brüsszel: akkor, amikor nekiállt vegzálni Magyarországot, most például az Európai Parlament a soros elnökséget támadta. Én így nem akarok európai lenni, az euró­paiságot bizonyos értelemben most faragják át az egyéniségek iskolájából svábos uniformizmusba.”

Nem érdektelen, az sem, ahogyan a már hivatkozott megtalált magyarság-tudat okán felidézi a nagyszülői sorsdöntő magatartást: „az 1900-as születésű Hugó nagyapa német anyanyelvű volt, Morvaországban és Bécsben nőtt fel, de beleszeretett a magyar világba, és ő tette meg a magyart családi nyelvnek.”

Arra nyilván nincs lehetőség, hogy a beszélgetésben felmerült megannyi más vonatkozásra is részletesen kitérjek, melyekben egyebek mellett szó esik arról, miként alakult sorsa a Die Weltnél, és hogyan lett több országban is állandó tudósító, illetve miért vállalta el végül 2020-ban az MCC Média Iskolájának vezetését, ahol ideológiamentes, sokszínű oktatást szeretne és tenni is akar ezért.

Azt viszont véteknek tartanám, ha nem idézném e beszélgetésből azokat a passzusokat, melyek annak a hátterét világítják meg, amiért egy magyarul nem tudó világpolgár egyszer csak rádöbbent: az ősi név kötelez.

Következzenek a Mandiner publikációból ezek a passzusok:

„Borisnak mélyen az emlékezetébe vésődött első erdélyi látogatása. Testvére, Tibor biztatására indult el édesapjával a régi haza felé, 1987-et írtak ekkor, a Ceaușescu-diktatúra az utolsókat rúgta, de még jó erősen. „Nem értettem, hogy mi a jó ebben: szmog ült a határ felett, nyomor volt, és egy szót sem értettem abból, amit beszéltek az emberek. De amikor megérkeztünk Kőröspatakra, láttam, hogy itt van valami, ami nagyon vonz.” Bementek az öreg templomba, a falu népe meg összesereglett: visszatértek a Kálnokyak.

„Tibor sokkal nagyobbat ugrott az ismeretlenbe, mint én: parasztházakat vett és restaurált, pedig egy nagy gyógyszeripari cég vezérigazgatója volt már Bukarestben. Sikerült neki, mert nem tudta, hogy lehetetlen – méltatja testvérét. – Senki nem ment ennyire messzire, hogy az álomból birodalmat építsen.

Jelzem, Károly brit király nem azért látogatja, mert a Rhédeyeken keresztül sokadfokú rokonok, hanem a lélek rokonsága miatt, hogy hasonló módon gondolkodnak természetről, kultúráról, építészetről. Öcsém előbb kezdett magyarul tanulni, mint én. Igaz, neki ott volt a magyar felesége is, de nem aprózta el: egyből az első magyar nyelvű Bibliát kezdte olvasni és szótárazni. Én Bánffy Miklós Erdély-­trilógiájával éltem meg az áttörésemet.”  (…)

„Kálnoky Boris az erdélyi magyar arisztokráciáról meg­említi, hogy csekély a létszáma, bár elindult egy vissza­költözési hullám, amit éppen az öccse indított el. „Mindenki harcol azért, amit elvettek tőle. Nálunk furcsamód olyan trehányak voltak a kommunista földhivatalnál, hogy be se jegyezték az államosítást, így tíz év pereskedés után vissza­kaptuk Kőröspatakot.” Ez most Tibor fiai nevére került, mert csak román állampolgár kaphatta meg – Tibort pedig annyira nem vonzotta a lehetőség.”