Nemrégiben röppent fel a hír, hogy a szú túlszaporodása miatt veszélybe kerültek az Erdélyi-szigethegység natúrparkjának lucfenyői. László Zoltánt, a Magyar Biológiai és Ökológiai Intézet, illetve a BBTE ökológusát arról kérdeztük, van-e okunk aggodalomra. A szakember szerint meggondolatlan kijelenteni, hogy végleges veszélyben lennének a park tűlevelűi, mert általában számos, földrajzilag szétszórt fenyvest érint egyidőben a betűzőszúk túlszaporodása. Ami nem ismeretlen jelenség, ugyanis vannak évek, amikor tömegesen és megállíthatatlannak tűnő módon szaporodnak el a különféle szúbogár fajok; ám a következő években többnyire csökken a létszámuk, és ezzel helyreáll az „egyensúly”.

A fenyőkre sokkal nagyobb veszélyt jelent a klímaváltozás, és az azzal járó szárazság vagy hirtelen érkező nagy mennyiségű csapadék, a folyton váltakozó forróság és hideg, amit megsínylenek, így egy idő után gyengül a védekezési mechanizmusuk. A szú pedig a beteges fát választja magának, azt, ami már nem képes kellő mennyiségű gyantát termelni a védekezéshez. Egyelőre nincs ok pánikra, a fenyvesek valószínűleg győztesen kerülnek ki a szúkkal vívott csatából. Mint eddig mindig. De a klímaváltozás elhozhatja azt az időt, amikor már nem lesznek képesek ellenállni.

„A fenyők az alacsonyabb hőmérsékletet kedvelik. Ha tehetnék, kihúznák a talajból a gyökereiket, és az északi tajgák irányába vonulnának. Mivel a növények sokkal lassabban mozognak, sajnos a hidegkedvelőknek itt kell szenvedniük körülöttünk” – fogalmazta meg László Zoltán ökológus, akit egy nemrégiben felröppent pánikkeltő hír kapcsán kérdeztünk.

A ziarulfaclia.ro portálon publikált cikk szerint veszélyben vannak az Erdélyi-szigethegység natúrparkjának lucfenyői, ugyanis „ökológiai katasztrófa” dúl a területen. Alin Moș, a natúrpark igazgatója egy 2017-es hatalmas viharra hivatkozik, amely rengeteg fát kidöntött, ez pedig kedvező környezetet biztosított a betűzőszúk terjedésének. Noha a park tudományos bizottsága igyekezett eltávolítani, az intézkedés sikertelennek bizonyult, mi több, felgyorsította a xilofág rovarok szaporodását.

László Zoltán elmondása szerint erre az a magyarázat, hogy az elmúlt évünk rekordszárazsága miatt rengeteg fenyő gyengült meg, betegedett el, így nem sikerült a védekezéshez elegendő gyantát termelniük. Nem volt, ami lassíthatná a szúk terjedését, „ez azt is jelentheti, hogy megszámlálhatatlan mennyiségű szú lepte el a fenyveseinket, és a következő években tönkreteszik a fenyőerdőket; de az is elképzelhető, hogy a támadás miatt fognak a fenyők védekezési mechanizmusai bekapcsolni, így az, ami idén katasztrofálisnak tűnik, az jövőre már nem bír ekkora hatással”. Mindezt azzal indokolta, hogy akadnak időszakok, amikor szúgradáció következik be, más években is volt már példa a túlszaporodásra, de a fenyvesek képesek voltak felülkerekedni.

A megbízhatatlan időjárásviszonyok, a víz utánpótlásának kiszámíthatatlansága viszont növeli annak az esélyét, hogy a növény- és fakárosító rovarok könnyebben teleljenek át, a fenyők pedig – mivel elgombásodhatnak, hernyóknak és szomjazásnak is kitettek – kevesebb energiát fordítsanak a gyantatermelésre. Mindez természetesen megelőzhető lenne, ha széldöntések után a fákat napokon belül elszállítják a területről, mert a szúnak a kidőlt fatörzsek keltetőrendszert jelentenek. Ez viszont nem teljesen reális elvárás, ugyanis, ha nagy területek érintettek, hetekig, hónapokig, évekig is tarthat az eltakarítás, így a szúk kedvükre szaporodhatnak.

Pár milliméteres rovarok az „égig érő” fenyvesek ellen

A szú-félék rendszerint a senyvedő fenyőket választják táplálékul és szaporodásuk helyszínéül. Azonban pusztításuk nem „drámai módon” zajlik, ahogyan azt sokan feltételezik, hanem évek, évtizedek alatt tesznek tönkre egy-egy erdőrészt: valóban ijesztő a túlzott jelenlétük az Erdélyi-szigethegység natúrparkjában – ami Kolozs, Bihar és Fehér megye területén található, mintegy 75 ezer hektáron és a Pádis-fennsíkot, a Gyalui-havasok és a Kalota-havas egyes területeit is magába foglalja –, de fontos tudni, hogy nem csak ott szaporodtak el, hanem minden más fenyőerdőben is többen vannak – részletezte László Zoltán ökológus hangsúlyozva, hogy néhány évente tapasztalható egy erős szúgradáció, hiszen egyedszámuk növelésével és csökkenésével képesek megzavarni ragadozóikat. A „bőséges” években milliós nagyságrendekben is előfordulhatnak a területeiken. Mivel egyik évben rengetegen, másik évben sokkal kevesebben jelennek meg, a ragadozók nem képesek lépést tartani a folyamatos változással, így a „szűk” esztendőkben táplálék hiányában éhen pusztulnak.

A szúk a gyengélkedő fák háncsába rágnak járatokat. A különféle szúfajok fenyőpreferenciái közt is akadnak eltérések, különböző korú fákat támadnak meg – az Európában rettegett kártevő hírében álló, nagyon gyakran előforduló betűzőszú általában 50-100 éves korú fenyőket választ, fiatalt, erőst és egészségest csak abban az esetben bánt, ha tömeges elszaporodásuk következtében elsődleges kártevővé lép elő. Szaporodásuk alapja a viszontagságos időjárás: ha a fa hiányt szenved egy hosszú ideje tartó szárazság miatt, vagy széldöntés következtében az addig erdőben csoportosuló fák hirtelen a Nap melegének lesznek kitéve, máris gyengülni kezdenek. Ugyanakkor az is elősegíti a terjedésüket, hogy erdészeti kezelés szempontjából gyakoriak a tarvágások, amelyek során a tarvágott területek két oldalán hosszú ideig rostokolnak a fatörzsek, ezeket jobban éri a napfény és a csapadék, így a peték számára kiváló élettérnek bizonyulnak.

Hogyan pusztítja el a betűzőszú a fenyőt?

„Ha valaki el akar pusztítani egy fát, akkor annak egyik módozata az, hogy körbevágja a háncsát, aminek következtében a fa lassú halált hal: fentről lefele leáll a cukorszállítás, így a gyökérhez nem jut elegendő táplálék” – részletezte az ökológus hozzáfűzve, hogy a betűzőszú is a háncson keresztül idézi elő a fa halálát, méghozzá úgy, hogy megroncsolja a háncs belső részét. Ám nagyon nagy szaporulat szükséges ahhoz, hogy a fenyő el is pusztuljon. Főként azért is nehézkes, mert a fa közben védekezik: gyantát termel, hogy távol tartsa az élősködőket. Tény, hogy szárazság idején lankad ez a képessége.

A betűzőszúknak egy év alatt két nemzedékük kel ki: a nőstények egyszer petéznek, és a kifejlődött új generáció még abban az évben képes szaporodni. Természetes ellenségeik lehetnek akár a ragadozó madarak is, de mivel a lárvák nagyon aprók, sokat és erősen kell dolgozniuk a madaraknak a táplálékért, ami nem mindig kifizetődő. Inkább a ragadozó rovarok és ragadozórovar-lárvák vadásznak a szúkra, illetve ott vannak a parazitoidok, azaz olyan darazsak vagy legyek, amelyek az élő rovarokat belülről fogyasztják el. A szúlárvába a darázs vagy légy belepetézi sajátját, így a kikelt lárvát a parazitoid belülről emészti fel. Ami emberi szemmel nézve ijesztőnek tűnő folyamat, az a rovarvilágban „annyira gyakori, mint nálunk az, hogy a Nap felkel” – tudtuk meg a szakembertől.

Lehet kezelni a szú okozta kárt?

A szúkártételek különböző módszerekkel kezelhetők: az erdészeti megközelítés szerint azokat a fákat, amelyeken a szúk jelenlétét észlelik, kiveszik a területről, még mielőtt bebábozódnának a lárvák. Gyakori, hogy a területen farönköket helyeznek el, mert azok nem termelnek gyantát, így kecsegtetőbbek, mint az élő fenyő. Illetve csapdák is használhatók, amelyek a szuvasodó szegélyek mentél helyezhetők el: ezekbe berepülve nem tudnak szabadulni a kártevők.

„Gyakori, hogy a szú lepte sávokon tarvágást végeznek, ami az egyik legdurvább módszernek minősül, hiszen az első helyre kerülő fasort – ami addig egy erdő hűvösében és árnyékában létezett – jobban éri a Nap, ezért könnyebben szárad, támadási felületté válik. Friss tanulmányok szerint az erdészeti beavatkozások nem tudják jelentősen megváltoztatni a betűzőszúk mennyiségét. El kell fogadnunk, hogy ez egy természetes folyamat, és egyes években sok, más években kevesebb jelenik meg a fenyveseinkben” – részletezte a szakember. Mint mondta, a tarvágás megváltoztatja a teljes aljnövényzetet, ami több rosszat tesz az erdővel, mint az, hogy ott marad a szuvas fa.

A szútámadás egy jelenségegyüttes: elpusztítja a fákat, és amennyiben a kiszáradt fákat nem sikerül eltávolítani, azok szárazság idején könnyen kigyulladhatnak, ha viharok alkalmával a villám belekap a száraz ágakba. Megoldás és az egyensúly kulcsa csakis a lassú erdőkezelés lehet, amely nem hátráltatja a fajok együttélését, és megmaradhat az aljnövényzet, ahogyan a madarak, az emlősök is – ez ad ugyanis hosszú távú fennmaradást a fenyőknek. „És az egyensúlyban valahol a szúnak is szerepe van, mert a fenyő fogyasztójaként képes kontrollálni a tűlevelűek mennyiségét, helyenként távolságot teremt a fák között. 

„Ha az erdőket nem használjuk túl és nincsenek kitéve durva hatásoknak, akkor képesek arra, hogy regenerálódjanak. A világunk annyira felpörgött, hogy a jelenben várjuk az erdők gyógyulását, pedig a természet a lassú fejlődéshez alkalmazkodott, nem követi a „most azonnal” elvét. Száz év neki szinte semmi” – zárta beszélgetésünket az ökológus, aki bizakodón tekint a jövőbe.