A Szilágyszeg községhez tartozó magyar településen, Désházán egykoron a fő foglalkozás a fazekasság volt. Szinte nem volt olyan család, ahol ne korongoztak volna, majd az elkészített edényeket vásárokban értékesítették. Így ment ez az 1800-as évektől szinte napjainkig. Mára már csak a negyvenes éveiben járó Máté Lajos foglalkozik a mezőgazdaság mellett az ősi foglalkozással.

Máté Lajost, az utolsó désházi fazekast nem messze a református templomtól, a főút mellett találjuk, egy bordó kapu áll a ház előtt. Egyedül lakik nővérével és sógorával, akiknek gyakran besegít a mezőgazdasági munkálatok során.

„Désháza egykoron arról volt híres, hogy nagyon sok fazekas volt. Mára már én vagyok az egyedüli, aki ezzel foglalkozom. Az idősebb fazekasok kihaltak, a korongokat, eszközöket szétosztották” – meséli a mindig mosolygós Máté Lajos.

A legutolsó öreg fazekas Hunyadi Imre bácsi volt, még hetvenévesen is korongozott. Nagyon sokan tanulták tőle ezt a mesterséget. A fiatal fazekas büszkén mutatja alkotásait, amelyek precíz munkával születnek meg, az agyag életre kel kezei alatt. A 90-es években kezdett korongozni, most ideje nagy részét ezzel tölti.

13 éves korában kezdett el ezzel foglalkozni, bár családjában akkor senki nem alkotott, viszont tehetségét, amint mondja, a két dédnagyapjától örökölte, mert mindkettő fazekas volt a faluban. „Imre bácsi, az öreg fazekas a szövetkezetben dolgozott, mellette edényeket készített, és olyan jól ment akkoriban, hogy egyedül nem győzte, ezért vejét, Petkes Sándort, aki a szomszédomban lakott, hazahívta az építkezésről, és együtt dolgoztak” – mondja a fazekas. Amikor a vő korongozott, a fiatal fazekas gyakran órákig nézte, hogy dolgozik, majd besegített a munkafolyamatban, mert megtetszett neki az alkotás ezen formája, ami szinte hobbijává vált. Legelőször kistányérokat, hamuzót, apró dolgokat készített, ma már tányérokat, poharat, káposztásfazekat, boroskancsót, „ami jön úgy sorban”.

Leghamarabb a tányér készül el, és hogy ezt bebizonyítsa, azonnal felül a székre, és már forog is a korong, az agyag formát kap, és hamar elkészül a tányér, amelyet majd ki kell szárítania, kiszáradás után kifestenie, égetnie.

A ház mögött lévő műhelyben egyedül alkot, nincs, aki segítsen neki, 7-8 éve néhány fiatal érdeklődött, próbálkozott, de a kezdeti lendület abbamaradt. Volt, hogy meghívták táborokba, ott tanította az érdeklődőket, de valójában senki nem jelezte, hogy megtanulná a fazekasságot. Edényeit Facebook-oldalán értékesíti, vásárokba nem jár, aki még tudja, hogy Désházán van egy fazekas, az meglátogatja, és vásárol.

Az agyagot a legelő mellől hozza, ott van palaréteg, onnan termeli ki, hazaviszi, háromszor, négyszer átdolgozza, hogy könnyen lehessen vele dolgozni. Ahhoz hogy egy tárgy tökéletes legyen, egy hónapot kell várni a kiégetés és a szárítás miatt. Az edényekre hagyományos motívumokat fest, fehér, zöld, kék és barna virágot, kerekvirágos mintát, bár mint mondja, vannak olyanok, amelyek eltérnek a hagyományostól. Az új, modern kemence hátul van, az udvaron, egy kis helyiségben. Szinte tele van edényekkel. A falra felszerelt polcokon számtalan gazdára váró tárgy.

„Ezelőtt nyolc-tíz évvel jól ment, nem volt az a mennyiség, amit ne tudtam volna eladni. Majdnem mindig fél kemence tejes köcsögöket készítettem, s mind eladtam. Most ezeket inkább dísznek veszik, felakasztják a kisebbeket, a fél litereseket a falra” – majd büszkén mutatja, hogy mindegyik alján ott a neve, és az évszám, amikor készült.

Mint meséli, a mostani helyzet miatt, már nem nagyon éri meg ezzel foglalkozni, kevés rá az igény. Most leginkább a rostélyos káposztás edényeket keresik, amiben nem sül oda az étel, mert az alján lévő rostély nem engedi, hogy odakozmáljon, a lé alá megy, és körben megvédi. Kevés helyen készítenek még ilyent, először náluk jött divatba a rostélyszerűség, mondja.

Szerénysége egyik nagy erénye. Azt vallja, a többi fazekashoz képest lenne még mit tanulnia, mindent, amit tud, az itteni fazekasoktól sajátította el, önszorgalomból. Megtanítaná a fiatalokat is egy alkotótábor keretében, „most míg az ember bírja, tudja csinálni, mert miután megöregszik már késő” – zárja Máté Lajos, aki abban reménykedik, lesz majd a jövőben, akinek átadni ezt a mesterséget, hogy Désháza továbbra is a fazekasságról is ismert legyen, és számtalan érdeklődőt vonzzon a kis tövisháti faluba.