Becsületes, tisztességes, istenfélő, kedves és főleg barátságos, akinek mindig van egy jó szava mindenkihez – így jellemzik a mocsolyai lakosok a múlt héten 100. életévét betöltő Tolnai Idát, a falu Ida mamáját, akire méltán büszkék a helybéliek, mert ily hosszú életkort még senki nem ért el a településen. A hétvégén, az idősek napja alkalmából, őt is köszöntötték a szilágysági település Immánuel Közösségi Házában. 

Ida mama 1921. szeptember 29-én született Mocsolyán, tízgyermekes földműves családban. Csak négyen nőttek fel, három leány és egy fiú, a többiek még egész fiatalon meghaltak, volt év, amikor egyszerre két koporsó is állt az udvaron, két kisgyermekét temette el az édesanya. Ida néni hét osztályt végzett, majd beállt cselédnek. „Nehéz sorsa volt édesnek – meséli a 75 éves lánya, Mária –, hat évig udvarolt neki a zilahi apám, majd miután összeházasodtak, tíz hónap együttélés után anyámat visszaköltöztette a szüleihez, hat hónapos terhesen”.

„Azt mondta, nem szereti a gyermeksírást” – mondja szomorúan Ida mama. „November 6-án hazaköltöztetett a szüleimhez, 12-én megszületett a lányom, Mária. Életem legnagyobb bánata nem az, hogy elhagyott, hanem az, hogy a gyerekét hagyta el, és nem gondoskodott róla. Így egyedül kellett felneveljem. Senkitől nem kaptam támogatást, sem szüleimtől, sem testvéreimtől. Örültem, hogy édesanyámnál lakhattam, mert segített a gyereknevelésben. Egyedül voltam, munkát kellett keresnem. Beálltam cselédnek, takarítónőnek. Minden tisztességes munkát elvállaltam, hogy magunkat el tudjam tartani, és a lányomat becsületesen felnevelhessem” – emlékezett vissza Ida néni.

Soha többé nem ment férjhez, nem lakott senkivel, hogy még rágalomból se tudjanak rá rosszat mondani. A keze munkája után tartotta el gyermekét. Kilenc éves volt lánya, amikor elment Lupényba, hogy megélhetést keressen. Felvették a kórházhoz takarítónőnek, de ott is a nehéz munkát végeztették vele: fát kellett hordania, tüzet raknia. 32 éves korában daganatot találtak nála, megműtötték, de nyolc napra rá ismét munkába kellett állnia.

23 évig volt takarítónő a mocsolyai iskolában, szeméthordó kosárban hordta be a fát, amit ő maga vágott, hasított. Egyszer megkért egy fiút, hogy segítsen, de az többet kért, mint amennyi Ida mama fizetése volt. A helybéli mérnöknő azt mondta: nem magának való ez a munka, de mégis lelkiismeretesen végezte. „Kínlódtam eleget, de a Jóisten vélem volt – meséli, majd hozzáteszi: 13 helyen laktam, mindig költöztem, mert miután édesanyám meghalt, el kellett mennem a házból. Azután nagyon sokáig házbérben laktam. Mosni, takarítani jártam. Az iskolában laktak az igazgatóék, nekik is besegítettem. Volt szenvedésem elég, de mégis itt vagyok még” – részletezte.

A kultúrotthon emeletén lévő kicsi szobában ingyen lakhatott a lányával, cserében takarítania kellett az intézményben. Abban az időben a padlót gázolajjal súrolták fel, ezt Szilágysámsonból hozta gyalog a hátán. Aszfaltos út, utca sem volt, ezért annyi sár gyűlt össze, hogy szemeteslapáttal kellett összeszedni. Az iskolát pénzért, de az óvodát ingyen takarította. 80 lej fizetést kapott, ami abban az időben kevés volt, de spórolt, gyűjtögetett, hogy lakást vegyen magának. Nem cifrálkodott, megbecsülte keresetét, ügyelt rá. Legszívesebben lánya születésére emlékszik vissza.

,,Nem sok élvezete volt az életben, ezt már én is tudom. Háza nem volt, ura nem volt, pénze nem volt” – mondja lánya. Nagykárolyban is cselédeskedett, az orvos gazdaasszony azt mondta vigye oda a gyerekét is, de ott nehéz sorsa lett volna a lányának, ezért inkább hazament.

Egykori férje újranősült, három gyermeke született. „Gyermekként mindig testvérre vágytam – mesélte lánya – Zilahon volt egy nagynéném, az mondta édesanyámnak, vigyen hozzá vakációzni. Egy alkalommal lejött a mostohaanyám, megkérte a nénémet, engedjen hozzájuk, hogy találkozzam a testvéreimmel – mondta sírva –, hogy ne menjünk el testvérként úgy egymás mellett, hogy nem is ismerjük egymást. Azt kell mondanom, jó testvéreim vannak. Minden vasárnap felhívnak, megkérdezik, hogy vagyunk. Nincsenek olyan jó viszonyban az édestestvérek, mint mi, féltestvérek”.

Ida néni férjhez mehetett volna, volt két „jóember” kérője, de azt mondta, ha nem lehet a gyerekének édesapja, ne legyen mostoha se, ne nézze senki, mennyit eszik a gyereke.

A sok munkának és az egyszerű életmódnak köszönhetően házat vett magának, ott lakik. A szobákban rend, mintha érkezésünk előtt takarítottak volna. Az ablakpárkányon a Szilágyság hetilap legújabb lapszáma. Szeret olvasni, mindig is szeretett, a Bibliát harmincszor olvasta el. A nagyszoba asztalán tengernyi virág, az elmúlt héten nagyon sokan köszöntötték: család, rokonok, az egyház és az önkormányzat képviselői. A falon egy nagy keretben családi fotók. Néhány már több mint 70 éves. Egyiken Ida mama a barátnőjével, másikon az unokatestvérekkel, de van egy portré is. „Szép leány volt édes – mondja a lánya. A gyerekemnek is megmutattam, milyen jól nézett ki népviseletben.”

A lánya a második házban lakik tőle, ő segít édesanyjának, főz, mos, takarít. De mint mesélte, a járvány előtt a mama még nagyon aktív volt. Délután és délelőtt is elment istentiszteletre, egyedül. Még vásárolni is. Az unokája többször megkérdezte, szüksége van-e valamire, de mindig azt válaszolta: „jobban tudom én, mit kell venni”, s bot nélkül lesétált a helyi boltba. Mindig talált valamilyen munkát az udvaron. Tett-vett, meglátogatta a lányát. Még betegen is azt mondta: „tudok én magamról gondoskodni”. Két unokája és két dédunokája van: egy 15 és egy 22 éves, ez utóbbi már házas, akár az ükunoka is jöhetne.

A járástól fáj a dereka, de a vasárnapi rendezvényre gyalog, bot nélkül ment el. „A férjem 85 éves, bottal jár, de édes anélkül is megy” – meséli lánya. Ida mama nem szed gyógyszert, bár néha fájlalja a lábát. „Ez a lábam nem tudom, mit akar, ez fáj – mutat bal lábára – de így is jó, mert nem fekszem az ágyban”. Azt vallja, a hosszú élet titka a sok munka. Ez vitte mindig előre, a folyamatos küzdés.

A vasárnapi ünnepségen az idősebb korosztály mellett a fiatalok is jelen voltak, mert egymást kiegészítve egyek – hangzott el a rendezvényen. A fiatalok és a helyi kórus egyházi énekekkel köszöntötték a jelenlévőket.

Lukács Levente helyi református lelkész ünnepi beszédében kiemelte, felelősen kell élni az életet. Az idős kor az, amikor az élet évei telnek, növekedünk testben, de lélekben nem. Mindegy, hogy az ember hány éves, milyen kort élt meg, az Isten igéjére kell figyelni, és azt gyakorlatba ültetni. Idősödő korban is van még, mire várni. Várakozó életet kell élni, és hagyni, hogy az Isten vezesse életünket.

Bántó Zoltán, a község polgármestere oklevéllel köszöntötte a 100 éves Ida mamát, hangsúlyozva, az idősnek és a fiatalnak sem egyszerű a mai sorsa, de együtt erősek. Örömmel tapasztalja, hogy majdnem annyi gyerek, fiatal van, ahány idős, ami azt jelenti, hogy van és lesz jövő a községben. Ida mamáról szólva kiemelte: sokat lehet tőle tanulni, főleg türelmet. „Nem hallottam Ida mamáról még rossz szót vagy mondatot. Vajon, rólunk mit mondanának majd 100 évesen – tette fel a kérdést – ez rajtunk múlik. Ida mama élete bizonyítja, hogy lehet pozitívan élni, és úgy megöregedni” – majd zárásul azt kívánta: még nagyon sok 100 éves hölgyet vagy urat köszönthessenek a faluban, községben.