„Hát 100 év múlva fognak-e itt még magyarul beszélni?” – kérdezte a tömegtől dr. Csipak Lajos 1931-ben, az első Ezer Székely Leány Napján, mire a közösség együttes erővel harsogta a levegőbe, „ige-e-e-n!”. Közel száz év telt el azóta, de Székelyföldön nem csupán a nyelvüket őrzik, hanem viseletüket, hagyományaikat és értékeiket is. Mi több, azóta, amikor csak lehet, az Ezer Székely Leány Napját is megszervezik a csíksomlyói nyeregben, pedig az évtizedek folyamán a politikai hatalmak el-ellehetetlenítették a találkozót. Székelyföld legnagyobb hagyományőrző ünnepét, amelynek főszervezője a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, társszervezője pedig Csíkszereda Megyei Jogú Város, a táncegyüttes vezetőjének, András Mihálynak köszönhetően ismertük meg teljes valójában. A bensőséges kapcsolódás érdekében ezúttal mi magunk is felöltöttük a népviseletünket.

A csíksomlyói nyeregben tett sétánk során András Mihály olykor lelkendezve, máskor elérzékenyülve mesélt Székelyföld legerősebb rendezvényéről, az Ezer Székely Leány Napjáról, amely, mint mondta, a tánc, az imádság és a népviselet ünnepe. Az eseményt 1931-ben a Szociális Testvérek Társasága szervezte meg először, akkor a találkozó jelmondataként fogalmazták meg, hogy „hitében erős, erkölcsében tiszta, és önazonosságában szilárd ifjúságot akarunk”. A találkozó egyik szellemi atyja Domokos Pál Péter néprajztudós volt, aki már fiatalkorában szorgalmazta a csíkszeredai társasági élet vezető hölgyeinek körében a népviselet, a székely rokolya és a csepesz viseletét.

Akkoriban ugyanis nem csupán a népviselet volt veszélyben, hanem a székelyek kapcsolódási esélyei is: a fiatal leányok otthonuktól távol vállaltak szolgálatot, így nem volt lehetőségük sajátjaikkal találkozni, a székely legényekkel ismerkedni, szerelembe esni. Talán ennek a tehernek a tudatában gyűlt össze az első találkozón negyvenkét helységből 1600 székely leány, és azóta is, amikor csak lehet, általában meghaladja a jelenlévők száma az ezret. Pedig a szervezésnek nincs nagy hangja, nem fektetnek annyi energiát a közösség összeterelésébe, mint amennyien részt vesznek az eseményen puszta elköteleződésből, szeretetből – világosított fel a főszervező.

Elmondása szerint 92 év alatt sem változott a cél, ma is egyet akarnak: a hit és a hagyomány érvényesülésének, az önazonosságtudatnak erősítését, és tudják, jó úton haladnak, mert amikor ezernél többen felveszik a népviseletüket, akkor az egyénre visszahat a közösség ereje, és ez jelenti a székelység fennmaradásának alapját. Tapasztalatból tudják, hiszen az évtizedek folyamán „megörökölték” a rendezvényt, így a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes teljesíti a Szociális Testvérek Társaságának és Domokos Pál Péter néprajztudósnak az álmait.

A táncegyüttest – amely népzene, néptánc ihletésű előadásokat visz színpadra, és ezekkel turnézik – a ’90-es években az erdélyi táncházmozgalom szülte, de már az azt megelőző időszakokban is voltak elődjei. András Mihály nagy örömmel adta tudtunkra, hogy a találkozón alapító tagok és az új generáció ifjú táncosai is jelen vannak népviseletükben, ugyanis a „táncot talán soha nem lehet abbahagyni”, ezt igazolja, hogy a 92 éves Mihály Domokos is csatlakozott az ünneplő közösséghez. „Talán azért, mert ezt a találkozót önszorgalomból, jókedvünkből, szerelemből szervezzük, ahogyan a székely népviselet napját is” – indokolta az elköteleződött jelenlétet.

A népi kultúra megkedveltetését és átörökítését, a székely identitástudat felerősítését mind feladatuknak érzik, és ezt sikerült is a kornak megfelelő modern eszközökkel a köztudatba vésni. Az Ezer Székely Leány Napját a székely népviselet napja előzi meg, amelyen arra kérik a székelyeket, hogy öltsék magukra a viseletüket, mutassák meg azt a munkahelyükön, a piacon, az utcán, és legyenek büszkék identitásukra. Kérésük olyannyira sikeres, hogy ezen a napon nem csupán a székelyföldi településeken, hanem a közösségi médiában is felbukkannak a székely ruhák, cégek, városvezetők, önkormányzatok viselik büszkén népviseletüket.

„Volt egy víziónk: arra gondoltunk, hogy milyen szép lenne, ha az emberek népviseletben, székely népviseletben járnának munkába vagy bevásárolni. Szerettük volna, hogy legyen ennek egy napja. Az internet világa segít abban, hogy a nagyvilágban hírét adjuk. Nagyon sokan, még azok is, akik nem itt élnek Székelyföldön, ők is küldik a fénylépeket, hogy viseletben vannak. Az emberek szívesen vették a kezdeményezést, országszerte vagy a nagyvilágban összekacsintanak velünk” – örvendezett András Mihály, majd hozzátette, a székely népviselet többletet ad.

Közelséget teremt az embertársainkkal, „egy vallomás, egy hitvallás, erő”. Talán ezt az erőt érezhették a hatóságok az évtizedek folyamán, amikor többször megpróbálták ellehetetleníteni a találkozót. „Szinte meg kell köszönnöm a hatóságoknak, hogy ’90 óta békén hagynak. Rájöttek, hogy semmi rosszat nem akarunk, csak találkozni, örülni egymásnak, szeretni egymást, ölelni egymást, együtt táncolni, énekelni” – fűzte hozzá a főszervező hangsúlyozva, hogy máig érzékelhető az az erő, amitől sokan tartottak, ám ez nem egyéb, mint maga a jóság.

Közösségi élményt ad az Ezer Székely Leány Napja, olyat, amit sehol máshol nem tapasztalhat az ember: „ha valahonnan jön, és besétál közénk, azt látja, hogy jó itt lenni. Ha valaki elmegy közülünk és visszajön, azt mondja, kár, hogy elmentem, szeretnék visszajönni, szeretnék itt maradni. Jó itt, Székelyföldön. Lehet, hogy máshol valami többletet kap másból, de azt, ami itt van és a miénk, azt nem hagyhatjuk, vissza kell jönnünk”.

„Le kell szegényíteni ezt a népet s akkor könnyű lesz vele elbánni” – a múlt és jelen kontrasztja

P.Takács Gábor csíksomlyói házfőnök, a következőket mondta az 1931-es eseményen az összegyűlt tömegnek: „Néhány éve már annak, hogy kiadták a jelszót: le kell szegényíteni ezt a népet s akkor könnyű lesz vele elbánni. Hát eléggé leszegényedtünk. S még most is vannak, akiknek tavaszról nyárra, nyárról őszre új divatú ruha kell? S még most is vannak, akik tartani akarják a divattal ezt az őrült iramot? Nem lehet! Nem lehet! Enni is kell, nem csak ruházkodni. A hiányos, szegényes táplálkozás miatt már úgyis annyira satnya és minden betegségre hajlamos az ifjúságunk, hogy egy falatot is megvonni a ruházkodásért: nemzetgyilkosság. Ha sok időbe kerül is, szőjjétek, fonjátok, varrjátok magatok a ruhát, és akkor igazán nem sokba kerül a szőttes ruha. A régi szőttes ruhák is az első cérnaöltéstől az utolsó foltig otthon készültek. Miért fussunk mi minduntalan a rőfös boltjába? Lám, így szerzi vissza a szőttes ruha a nagyanyák szép örökségét: a művészi lelket, munkaszeretet, takarékosságot és szorgalmat”.