Olyan vonat utasának érzem magam, mely szakadék felé száguld. Többet nem tehetek, szólok a mozdonyvezetőnek, álljon meg ha lehet: nem vagyok azon fatalista felfogásnak a híve, miszerint a történelem megismétli önmagát, de (még) hiszem, hogy rajtunk is áll vagy bukik, hogy mit hoz a jövő.

Kortárs viselt dolgaink a Földön nagyon bonyolultak, és – amióta a globalizációnak nemcsak előnyeit élvezzük, hanem hátulütőit is egyre jobban érezzük – csak tovább bonyolódnak. Az európai közbeszédben és médiában néhány alapvető jelenség azonosítható. Közöttük az egyik fő motívum a tömeges illegális migráció, az arra adott társadalmi válasz és felelősség kérdése.

A különböző társadalmi csoportok érdekeik, beidegződéseik és ambícióik alapján különféleképpen reagálnak. Leghangosabbak közülük a populisták, a történelem mindenkori opportunistái. Soha nem az emberi értékek, de mindig az emberi félelmek mentén szerveződnek, és ha helyzetbe kerülnek, ideig-óráig hatalomra juthatnak. Látszólag gyors és hatékony módszereik ellenére, soha nem képesek rendszerszintű, történelmi léptékű, tartós változásokat elérni. Napóleon zseni és véreskezű diktátor volt – Hitler csak egy nagyszájú neurotikus. Egyikük uralma sem tartott sokáig. Napóleon maradandó változásokat hozott, és történelmet írt a kiontott vérrel, míg Hitler erejéből csak egy világméretű horrortörténetre, egy néhány éves rémálomra futotta. Napóleon, a maga narcisztikus, önző módján minden tettéért felelősséget vállalt – elképzelhető egyáltalán, hogy főbe lövi magát a Waterlooi vereség után? – míg a csúcsnácik a felelősségvállalás elől mind megszöktek a Pokolba. Nézzünk végig a történelmen: a mindenkori demagógoktól, populistáktól sosem lehetett ennél többet várni. Egészséges emberek, egészséges társadalmak nem hagyják magukat a demagógok által félrevezetni. Sajnos nincsen ember, nincsen társadalom, mely időnként nem beteg.

Sokkal bonyolultabb a helyzet, amennyiben állandó érvényűnek tekintett értékek alapján szembesülünk megoldhatatlannak tűnő erkölcsi problémákkal. Mit tegyen a felebaráti szeretetet hirdető keresztény társadalom, mikor határait menekülő hatalmas embertömegek lerohanják? Az ember alapvető kötelessége, hogy felebarátján segítsen. Nincs nagyobb öröm darab kenyeret nyújtani egy éhező koldusnak, akkor is, ha a magunk kis darab kenyerét felezzük meg ezért. Ez addig igaz míg csak magunkért felelünk. Mikor vagyok jó keresztény, ha odaadom kenyerem az idegen koldusnak, vagy ha a saját gyermekeim etetem meg vele? A valós élethelyzetek nem vegytiszták, ezért a feltétlen jóságot hirdető keresztényekre állandóan ott leselkedik a képmutatás bűne. Beesik a folyóba gyermekem egy másik gyermekkel együtt. Utánuk vetem magam, hogy legalább az egyik fuldoklót megmentsem. Kit fogok megmenteni? Fuldoklik egy ember a folyóban, észreveszem, de nem tudok úszni. Kötelességem a vízbe vetni magam érte? Szándékosan írom ezeket a bibliaórai példázatízű „lelkigyakorlatokat”, mert a valós élethelyzetek kényszerűsége mindig felülírja az ideálokat. Az vesse hát az első követ a reálisan gondolkodókra, aki…

Ez nem jelenti azt, hogy ne legyenek ideáljaink! Európa gazdag társadalmai a világ szegényeiért sokkal többet tehetnének, arról nem is beszélve, hogy történeti okokból kifolyólag az európaiak gazdagsága mások szegénységével gyakran szorosan összefügg. Nagy különbség van viszont a segítségnyújtás és az önfeladó, öngyilkos altruizmus között. Ha van kenyered, adj az éhezőknek, viszont ha a családod éhezik, kötelességed előbb a magadét megetetni!

A kenyér az élet szimbóluma. A ház a biztonságé. A jó ember a bajbajutottat befogadja: hóviharban a rászorulónak ajtót nem nyitni bűn, ugyanakkor házadat bármilyen okból a hozzád érkező tömegek átjáróházává tenni, teljesen odaadni gyávaság és még annál is nagyobb bűn. A baj a nagy számok törvényével van: ha egy bajba jutott ember jön hozzád, megsegítésének feladata emberléptékű, de mi van, ha óriási tömegek jönnek?

Demográfiai számítások szerint, századunk végére Afrika lakosága megnégyszereződik! Vagy már hamarabb. Európa számára Afrika egy egyre hangosabban ketyegő időzített bomba. Ez ellen sem kerítésekkel, de európai széthúzással sem lehet eredményesen védekezni. Félrevezetéssel sem, miszerint gazdag, önző vénemberek terveket kovácsolnának általuk, ellenünk. Nem igaz. Sokkal nagyobb, sokkal elemibb a veszély és az idő is szorít. Egyetlen, talán még lehetséges, megoldás az Európai Unió gyors és teljes integrálása és a drákói szigorral megszervezett határ- és önvédelem.  Húzzuk ki végre fejünket a homokból és vegyük fel a kesztyűt melyet a történelem kihívóan elénk dobott. Képesek leszünk erre?

A szorosabb európai integráció kulturális áldozathozatalai fájdalmasak lehetnek ugyan, de halaszthatatlan előnyei nyilvánvalóak, ezért el kell kerülnünk, hogy a nacionál-populisták hatalomátvétele végleg meg ne gyengítse Európát. Nem sorolom az országokat vagy a politikusok neveit – közismertek. A nacionalizmus nagyarányú európai visszatérése nem lehet megoldás a felmerült problémákra, mert első lépésben lecsaphat ugyan az illegálisan bevándorló tömegekre, de nagyon hamar egymás torkának is esik. Ha az európai országoknak nacionalista kormányaik lennének, pillanatig sem kétséges, hogy pusztán idő kérdése, hogy mikor tör a ki a háború egyik-másik szomszéd között, ezért aki Európa további egységesülésének útjában áll, az Európa sírját ássa, ugyanakkor aki gyengeségből, félreértelmezett jóságból, esetleg keresztényi idealizmusból szemet huny az Európára leselkedő végzetes veszélyek fölött, bűnrészes lesz a mi Európánk pusztulásában. Európát nem hagyhatjuk határtalanul-védtelenül az újabbkori népvándorlással szemben, minden áron meg kell védelmeznünk, hiszen mi Európáért, saját életformánkért és világnézetünkért vagyunk elsősorban felelősek! A legrosszabb nem az, hogy Európát elrabolják, hanem az, hogy úgy rabolják el, hogy azt saját maga észre sem veszi!

(Nyitóképünk: Léphaft Pál rajza)