A The Guardien-nek van egy érdekes rovata: Dining across the divide a neve. Vacsora a szakadékon keresztül, valahogy így fordíthatnánk szabadon magyarra. Arról van szó, hogy összeültetnek két önként jelentkező embert, akik valamiben – akár több dologban is – nagyon nem értenek egyet és egy angol pubban, vacsora és néhány pint sör mellett, a résztvevők beszélgetnek, ütköztetik a véleményüket, érvelnek és vitatkoznak, de csakis a nagy hagyományú angol vitakultúra kölcsönös tiszteleten alapuló civilizált keretei között. Magyarán: értelmesen vitatkoznak, nem veszekednek.

Magyar emberekkel ezt nem lehet megcsinálni. Vagy igen? Próbáljuk meg, gondoltuk Deák Ernő főszerkesztővel a Bécsi Napló szerkesztőségében. Hívjunk meg két jeles magyarországi értelmiségit, akik politikailag egyértelműen a jobb, illetve a baloldalon elkötelezettek, majd ültessük őket egy asztalhoz és dobjunk fel nekik egy-két témát. Meg lehet csinálni Bécsben amit ma Budapesten aligha lehet?

Választásunk Hiller István történészre, parlamenti képviselőre, hajdani kulturális, majd közoktatási miniszterre, az MSZP választmányának elnökére, illetve Szakály Sándor Széchenyi-díjas történészre, a Károli Gáspár Református Egyetem professzorára, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatójára esett. Meghívtuk őket egy bécsi párbeszédre, vitaestre a Bécsi Magyar Otthonba, Merre tart ma Magyarország? címmel. Az eseménynek az ORF-ben, a közszolgálati Osztrák Rádió-Tv-ben is híre kelt, és saját intézményes csatornáinkon keresztül is meghirdettük, szokatlanul nagy számban jött is a közönség. Magyarország Bécsi Nagykövetsége is küldött képviselőt és a Collegium Hungaricum is képviseltette magát. A rendezvény eseményszámba ment.

Nem szégyellem bevallani, valamelyest izgultam mikor a két rendkívül képzett történész és ismert közéleti szereplő közé moderátorként beültem. A mai világban egyébként is életveszélyes középként – aurea mediocritas! – a jobb és baloldal közé beszorulni. Természetes lámpalázam humorba fojtottam: javasoltam az uraknak, akik ösztönösen a nekik „megfelelő oldalra” – Hiller István a baloldalra, Szakály Sándor a jobb oldalra – ültek, hogy cseréljenek széket! Lássuk mi lesz, lecsap-e az istennyila? Nem csapott le, mindannyian felszabadultan nevettünk. Első dolgom volt Szekfű Gyulával megkérdezni, hogy „Mi a magyar?” Viszonylag hosszas magyarázat és számos releváns történelmi példa felemlegetése után – lásd, többek között, az aradi vértanúk nemzetiségi sokszínűségét – vendégeink megegyeztek, hogy az a magyar, aki magyarnak érzi, tartja magát és tesz is, áldoz is valamit érte. Ez a fő kritérium, nem a genetika, a származás. Egyébként senki sem „fajtiszta”, különösen nem a Kárpát-medencében, mely évezredes átjáróház.

Következő kérdésem: nemzeti ünnepeinken miért nem tudnak Magyarországon az emberek együtt ünnepelni? Már jó ideje egymásnak haragos arcot mutatva vagy közömbösen hátat fordítva, de különváltan ünnepelnek. Erdélyben, érthető okokból jobb a helyzet, hiszen a túlélés ösztöne-kényszere sokkal inkább egybetartja az embereket, közösségeket. A kérdésre valamelyes vita alakult ki arról, hogy pontosan ki is kezdte és mikor a külön való ünneplést – helyben vagyunk, gondoltam –, de aztán a felek sziklaszilárdan megegyeztek abban, hogy nagyon rossz, ha a politikum ennyire rátelepszik a nemzeti ünnepeinkre. És csakugyan! Nem szabadna, tulajdonképpen nem is lehet Március 15-ét vagy Október 23-át senkinek kisajátítani. Szomorú, hogy bármelyik oldal is legyen hatalmon, azt hiszi, hogy ez az ünnep róla szól! Azt hiszi, hogy itt a legjobb alkalom alaposan odamondani a „másiknak”, sőt leszámolni a másikkal! Sok családban van például veszekedés, sokfelé mégis képesek legalább karácsonykor békét kötni és együtt ünnepelni. Mert a karácsony vagy egyáltalán nem rólunk vagy pedig mindannyiunkról szól. Ez érvényes a nemzeti ünnepeinkre is: ezek csakis akkor lesznek igazi ünnepek, ha képesek vagyunk együtt megünnepelni őket.

Nem áll szándékomban a kétórás beszélgetés kérdéseit-válaszait mind felsorolni. A hangulat komoly, de jó, a beszélgetés érdekes és tanulságos volt, a közönség figyelmes és fegyelmezett. Érdekességekre is fény derült, például arra, hogy Hiller István kollégistaként jó néhányszor focizott Orbán Viktor miniszterelnökkel.

Utolsó kérdésemre mindenki megmozdult a székén. Tudom, szakmai blaszfémia két történész korifeustól ilyesmit megkérdezni, mégis megkérdeztem: „Ha Szent István látná a mai Magyarországot, mit mondana?” Egy percig meglepett és elutasító pillantásokat kaptam mind a jobb, mind a baloldalról, aztán megtörött a jég. Mert a történész is ember, ő is tud játszani, ha akar. Mindannyiunk örömére csak úgy röpködtek a szellemes válaszok! Miért ilyen kicsi az ország, hova lett? Olvastátok intelmeimet? Igen? Akkor miért nem követtétek, követitek őket? Hát a koronára miért nem vigyáztatok? Miért ferde rajta a kereszt? Hogy történt, mit csináltatok? Válaszoljatok! Miért nem vigyáztatok?

Miért nem vigyáztok? – kérdem, teszem hozzá én. Állandóan miért veszekedtek, ne lenne egyetlen dolog sem mi összehozna, összetartana? Miért nem néztek sem hátra, a múltba – akkor láthatnátok, hogy az egyet nem értés hova vezet –, de úgy látszik előre sem, a jövőbe, hiszen a mértéktelen és rendszeres széthúzásból biztos, méltó jövő soha nem származott.

A rendezvény végén megköszöntem a vitát az uraknak. Úgy látszik néha vagyunk annyira jók, mint az angolok. „Mert veszekedni minden hülye képes, de érvelve vitázni már sokkal nehezebb” – mondja keresetlenül Hiller István. „Az úriember nem jobb- és baloldali kategória. Az úriember az úriember!” – teszi hozzá Szakály Sándor professzor úr. A magam, közönségünk és olvasóim nevében, még egyszer köszönöm, uraim!

(Nyitókép: A Bécsi Napló Facebook oldala)