A 2024-es évben több mint ötven országban tartanak választásokat a világon. Amerikában elnökválasztás lesz, például, hogy közülük a legfontosabbat megemlítsem, és Romániában is szuperválasztási év elé nézünk. Bőven lesz okunk és alkalmunk a demokráciáról elmélkedni.

Közismert, hogy Churchill azt mondta a demokráciáról, hogy a legrosszabb kormányzati forma, de nincsen jobb nála. Szellemes mondás, mégsem teljesen igaz, mert elméletileg van jobb nála: Platón Államában a demokrácia – valamiféle alsóház? –, illetve a nemes és független lelkek arisztokráciájának – felsőház, Lordok Háza? – jól szabályozott keveréke biztosítja az Állam ideális működését. Egyébként nem csoda, hogy Churchill panaszkodott a demokráciára hiszen maga sem volt vérbeli demokrata, semmiképpen nem a demokrata politikus mintaképe! Nagy szerencséje volt, hogy környezete és az események egyaránt jó úton tartották, nem csúszhatott el az autoritér magatartás irányába, mint oly sok politikus ki karrierjét demokratikus idealizmussal kezdte, hogy aztán autoritér „pragmatizmussal” végezze.

Az autokráciák, a születő diktatúrák állandóan a demokrácia „észszerűtlenségét”, döntéshozatali nehézkességét és emiatt rossz hatásfokát emelik ki, megdönthetetlen érvként az egyeduralom gyors és hatékony természete mellett. Azt mindig elfelejtik hozzátenni, hogy a lassú és „rossz hatásfokú” demokrácia a kompromisszumos közérdekek keresése, megtalálása és alkalmazása miatt olyan, amilyen, míg a határozottan és gyorsan, vagyis „hatékonyan” diktáló önkényuralmi rendszerek mindig és kizárólag szűk csoportérdekeket képviselnek.

Érdekes vitám támadt a minap egy okos és művelt idős magyarországi hölggyel, aki nyugdíjazásáig orvosnőként dolgozott. Fiatalos hévvel és felemelt hangon azt mondja a nyolcvanon már túl levő hölgy – irigylem hihetetlen életerejét! – hogy ne mind finnyáskodjunk és hagyjuk a nyafogó árnyalatokat: egy ország pontosan olyan, mint egy baleseti sebészeti műtő! Nincs sem idő, sem hely a sok spekulálásra, tárgyalásra, vitára és elhúzódó döntéshozatalra, hiszen a balesetet szenvedett páciens életéről van szó. Ergo: a műtőorvos gyorsan dönt, hogy mit kell tenni, a többiek pedig gondolkodás nélkül végrehajtják parancsait. A baleseti műtőben bizony nincsen demokrácia, emlékezik csillogó szemmel az orvosnő, de a felelősség mindenképpen a műtőorvosé. Mindez az észszerűség érdekében történik, teszi hozzá, és ettől engem kiráz a hideg, mert nem hirtelen felindulásból vagy eszement szenvedélyből, de pontosan az észszerűség nevében követték el a világtörténelem legnagyobb gazságait! Hitler Harmadik Birodalma, Mao Ce-Tung Kínája és Sztálin Szovjetuniója gyakran az észszerűségre hivatkozva hozta meg „nehéz, de elkerülhetetlen” döntéseit. A diktátorok szoktak így panaszkodni nehéz hivatásukra, mielőtt a fél világot kiirtják!

Szögezzük le: egy ország, egy társadalom sokkal, de sokkal több, bonyolultabb és diverzifikáltabb rendszer, mint egy baleseti műtő és egészen más a funkciója. A baleseti műtő azért olyan, amilyen, mivel teljes léte és értelme a baleset, vagyis a rendkívüli és végletesen rossz irányba csúszott eseménysorok áldozatainak a megmentése. Elfogadom: a baleseti műtőben, a tűzoltóságon, vagy minden más hasonlóan gyors és drasztikus beavatkozást igénylő helyen korlátozott a demokrácia. Csak korlátozott, hiszen maga a tény, hogy a baleseti műtőben szakképzett műtőorvos, altatóorvos és műtős-asszisztensek dolgoznak és csakis a páciens életének megmentése érdekében, már eleve demokratikusan működő törvényekre és szabályzatokra utal. Jól tudjuk, hogy a diktatúrákban jellemzően nem a szakképzettség, hanem a diktátor, illetve annak pártja és szűk uralmi csoportja iránti vakon engedelmeskedő lojalitás az elsődleges szempont, míg a balesetet szenvedett páciens élete, ahogyan az ország lakosságának a jólléte sem érdekli a parancsoló elitet. Egy országot, vezetőinek kisiklásait mentegetve, baleseti műtőhöz hasonlítani és a demokrácia ideálját minden tiltakozás nélkül jégre tenni? Micsoda pocsék analógia!

Mindezt csak azért írom mert, ha egy intelligens és képzett orvosnő így gondolkodik, mit várhatunk a képzetlen, tanulatlan tömegektől? Ahol nincs hagyománya a demokratikus gondolkodásnak és berendezkedésnek, az óhatatlanul felmerülő társadalmi problémák kezelésére a tömeg mindig egy a problémákat gyorsan és hatékonyan megoldó hatalmas patrónusra, atyuskára, (fél)istenre, de jobb híján egy „jó diktátorra” vágyik és vár, pedig a történelmi tapasztalat számtalanszor bebizonyította, hogy jó diktátorok nincsenek. Nem is lehetnek, ez egy kapitális ellentmondás, hiszen egyetlen ember soha nem képes milliók helyett és nevében helyesen dönteni, még akkor sem, ha állandóan a történelem előtti felelőségvállalását hangoztatja. Érdekes megfigyelni, hogy a diktátorok soha nem országuk polgárai, de mindig a történelem előtt vállalnak felelőséget.

Hogy az amúgy szimpatikus, de sajnálatos módon eltévelyedett, kedves orvosnőt valamelyest mégis kiengeszteljem, megjegyzem, hogy vannak azért hihetetlen kivételek és rendkívüli emberek. Lucius Quinctius Cincinnatus római patríciust a korai Római Köztársaság i.e. 458-ban diktátornak kérte fel, hogy megszervezze a köztársaság védelmét a rájuk törő aequusok ellen. Cincinnatus teljesítette római patríciusi kötelességét és földjét otthagyva élet és halál uraként a támadást visszaverte, megmentve ezáltal a Római Köztársaságot. Amint a munkáját elvégezte – mindössze két hét alatt! – diktátori „megbízását” azonnal visszaadta és visszatért földjére az eke szarvához. A kötelességtudat, a haza iránti hűség és patríciusi-polgári öntudat jelképe lett! Ilyen ember egy évezredben csak egyszer születik! Példája mellett Julius Caesar, akit többek között életfogytiglani Dictator Patriae címmel is illettek, szégyellhetné magát. Persze, a diktátorok soha nem szégyenkeznek…

(A nyitókép forrása: Wikipédia)