Az utóbbi időben a világ nagyon rászállt Magyarországra. Pontosabban a magyar kormányra szállt rá. Persze, a kettő összemosódik, amióta – XIV. Lajost parafrazálva – a kormány azt állítja, hogy: „Magyarország én vagyok”, ezért aki a magyar kormányt szidja az a magyarokat és Magyarországot szidja. Van benne valami.

Pontosítsunk: nem az egész világ „szállt rá” kis anyaországunkra, csak annak legbelsőbb szövetségesei: az EU, az Amerikai Egyesült Államok és a NATO. Már jó ideje így van ez, de az utóbbi időben hatványozottan elégedetlenek velünk, magyarokkal. Szerencsére, mi annál elégedettebbek vagyunk saját magunkkal. Ez a legfontosabb! Nem kellene egy kicsit nyugtalankodnunk mégis, hogy ennyire ránk szálltak mindannyian? Persze olyanok is akadnak, akik dicsérnek bennünket, például a szövetségeseink ellenfelei. Szép kis csavar és agyficam: barátaim ellenségei az én barátaim? Miért is ne!? Igen.

Mondjuk ki kertelés nélkül: mostanában fekete bárány lettünk, terjed a hungarofóbia. Na és?! Megbírjuk! Megbírjuk, mert igazunk van! Mindenben! Igazunk annyira nyilvánvaló, hogy bizonyítanunk sem érdemes, még kevésbé kell azt bárkinek is bizonygatnunk. Jól teszi, ha igazságainkat tudomásul veszi a világ és hozzánk igazodik, ha jót akar, mert három a magyar igazság! És ha mégsem igazodik? No, ne kapkodjunk. Vegyük a dolgokat szépen sorjában, meglátunk majd mindent a maga helyén és idején.

Még hogy fekete bárány! Fehér bárány, fekete bárány egyre megy, mind birka. Megy a nyájjal, béget, legel, este pedig az akolba húzódik. Legyen világos: nem fogunk mi az európai nyájjal együtt bégetni-lépegetni, de annak szamara sem leszünk! Mert mi vagyunk a pásztor, az elpuhult nyugatiakat terelő juhász! Ránk figyel a világ, ismét elértük a civilizált világ ingerküszöbét. Három a magyar igazság! Először: kalandozásainkkor – de sagittis Hungarorum, libera nos Domine. Másodszor ’56-ban. Most pedig újra! Jól teszi Európa, ha ránk figyel és tanul, mert eljöhet a nagy magyar meglepetés, de akkora, hogy még saját magunkat is meglep! De ne dramatizáljunk.

Kádár idejében dívott a vicc: Magyarország balra jelez és jobbra tér. Becsültek is minket érte! És most mit jelzünk, merre megyünk? A nemzet egyik fele szerint jó, másik fele szerint rossz irányba megyünk, mi és a dolgaink. Ady Endre szerint Kompország már évszáda Keletre tart, míg mások határozottan állítják, hogy jó ideje egyhelyben topogunk. Na és? A pásztorok nem sietnek, mert tudják, legalábbis hiszik, hogy ahol görbe botjukat a puszta szikes földjébe leszúrják, ott van a világ közepe. Akkor pedig miért és hova sietnének? Egyszerű, mint az egyszeregy: bízzunk az ősi hagyományban és a magyar virtusban, vagyis a kormányban. Ennyi. A többi nem a mi dolgunk.

Nyugat! Nyugat! A kutya ugat, a karaván halad! Olyan nagy felhajtást csináltak ebből a nyugatból! Rendben, míg a Kelethez voltunk szorosan kipányvázva, béklyóinkban nyugat irányába botladoztunk. Azt hittük a Nyugat kell nekünk. Most már tudjuk, tévedtünk, de mentségünkre szolgáljon, hogy a puding próbája az evés. Mi aztán nem nyeljük le, amit nekünk főztek! Kiköpjük a Nyugatot, nem kell! Persze az érzés kölcsönös, és lehet, hogy egy nap a Nyugat köp ki minket…

És mi lesz velünk, ha mégsem jönne be a magyar virtus, ha bajba sodor a sok merész félrelépés, ha mégsem jön be a számítás? Na és? Tévedni emberi dolog, tájainkon pedig ezer éve még soha nem volt olyan, hogy valahogy ne lett volna. Ez az, amit az agyalágyult nyugatiak és maréknyi itthoni csodálóik sehogy sem értenek! Mi Mohácson-Trianonon edzett rideg-szilaj fajta vagyunk, és attól sem ijedünk meg, ha véletlenül kiderülne, hogy a magyar puszta ismét a keleti nagy orosz sztyeppében folytatódik. Legalább lesz elég árvalányhaj pörge kalapunk szalagjába. Magunk előtt megemeljük, tisztelettel…

(Nyitókép: googleapis.com)