Kirándulni akarnak küldeni minket! Azt szeretnék, ha az erdélyi magyarok tömegesen felkeresnék az őshazát. Azt is tudják pontosan merre van: Mongóliában. Ha már egyszer felkerestük, de jó lenne, ha ott is maradnánk! Mármint nekik lenne jó. Kis időbe beletelt, de végül egész jó árban találtam repülőjegyet az interneten: a bukaresti Henri Coandă reptérről Ulánbátorba 361 euróért már el lehet repülni. Ez a rendkívül kedvezően hangzó ajánlat a jelenleg 1,1 milliós erdélyi magyarsággal számolva mindössze potom 397,1 millió euróra rúg. Egyirányban, nyilván. Persze, az árak manapság gyorsan változnak, és vannak egyéb szervezési költségek is, nem beszélve arról, hogy a reptérre is el kell juttatni valahogy ezt az utazni egyáltalán nem vágyó milliós közösséget. Lesz itt még költség bőven, a Calea Neamului és hasonszőrű partnerei kezdhetik gyűjteni a pénzt. Persze, minek ez a kényelmetlen és bukszanyomorító privát erőfeszítés, ha a dolog jó kelet-európai szokás szerint esetleg közpénzből is megoldható, vagy még annál is sokkal jobb lenne az erdélyi magyarságot a Romániának szánt újjáépítési alapból, EU-s pénzen Mongóliába utaztatni. Meseszépen hangzik, ugyebár! Kedveseim, csak vágyálmodozzatok!

Ha az úzvölgyi temetőben időről időre saját magukat és másokat megvezető, ott ágáló román embereket nézem és hallgatom, első reflexem nem a kékruhás rendfenntartókra, de a fehérköpenyes szanitécekre gondolni: az úzvölgyi temető az utóbbi időben tiszta bolondokháza! Évtizedekig csendes volt ez a szó legszebb értelmében vett „isten háta mögötti”, kultikus sírkert, ahol csak a medve, a madár és a székely ember járt, aztán ezek felfedezték a helyet maguknak. Egyesek szerint rosszindulattól vezérelve és határozott politikai szándékkal kavarják azt, amit nagyon nem kellene kavarni, de legyünk inkább megértőek és vegyük észre, hogy ezek az emberek csoportterápiára járnak a temetőbe. Kisebbségi érzetükben és nagy elesettségükben fennhangon bátorítják egymást, illetve erőt merítenek őseik & hőseik földalatti kisugárzásából. Itt nyugszanak azok vagy sem, az már nem számít. Született idealisták ezek a temetőlátogatók: szentül hiszik, hogy csak az létezik, amiben hisznek, elvégre minden a fejünkben van ugyebár. Vagy nincsen.

Tegyük fel, hogy az úzvölgyi temetőben a magyar és egyéb származású világháborús hősök mellett nagy számú román hős is nyugszik. Nem találták őket eddig, mégis tegyük fel. Szép csendben nyugodtak mindmáig a hősök, együtt hallgatták a fenyőrigók énekét és ahogy a szél fújdogál a fenyőgallyak között. A magyar és román hősök egymás békéjét nem zavarták. Míg élő emberek, katonák voltak, nem egyszer egymás életére törtek – erre kényszerítették őket a vezetőik és a történelem – de haláluk után már mindannyian egy közösséghez tartoznak: a halott hősök megbékélt közösségéhez. Ezek pedig egy dologban biztosan osztoznak: a halott hősök nem hősködnek! De jó lenne, ha eltanulnák ezt tőlük leszármazottaik, az élő emberek.

Gyáva dolog a temetőkertben ez a lármás hősködés, olcsó ripacskodás. Miért nem lehet megvédeni ettől a temetőt? Ha egyeseket cserben hagyott is a józan ész, jó ízlésük pedig sosem volt, azért Romániában is vannak törvények. Ezek dicséretes módon működtek is a temető ügyében, így meglepő módon korrekt bírósági döntést, mi több – láss csodát! – azok végrehajtását eredményezték, de a bohózat mégis folytatódik. Jönnek-mennek a zavartak és zavarják a holtak és az élők nyugalmát. De ők ennél sokkal többre vágynak: másokat is meg akarnak hülyíteni. Maguk mellett és maguk ellen. Azt remélik, hogy akkor majd áll a bál.

Meseszép lenne, ha egy tisztességes román ember, egy professzor vagy egy pap, egy neves orvos vagy egy becsületes vasesztergályos, esetleg egy közmegbecsülésnek örvendő parasztember kiállna és azt mondaná a sajátjainak: „Jóemberek! Oameni buni! Testvéreim! Ne zavarjátok a halottak nyugalmát! Se a sajátjainkét, se a másokéit!” Ennyit kellene mondania az illetőnek. Még jobb lenne, ha ezt többen is elmondanák. Akár egy online petíciót is el tudnék képzelni, melyben román emberek ezrei kérik az úz-völgyi temető békéjének helyreállítását…

Vágyálmodozás – tudom. Ugyanannyira az, mint hogy mi Mongóliába kollektíven útrakelünk. Maradunk és ők is maradnak. Valahogy így kell boldogulni.

(Nyitókép: Borsi Balázs)