Azt kérdi egyik-másik kedves olvasóm, hogy írásaimban miért csak a hatalom viselt dolgait veszem villára? Főleg az anyaországét, de még az osztrák kancellároknak is kijutott, legalábbis az utolsó kettőnek biztosan. Hol van a magyarországi ellenzék bírálata? – kérdezik.

Nem könnyű olyasmiről publicisztikát írni, ami nem létezik. Fikció. Majdnem nincsen. Ennél rosszabb hírt egy demokratikus berendezkedésű országról persze nem is lehetne mondani. Egy demokrácia működő ellenzék nélkül jövő nélküli demokrácia, hiszen nincs meg a nélkülözhetetlen politikai vetésforgó lehetősége. Ilyen körülmények között a hatalom még akkor is az egyeduralom, az egypártrendszer felé sodródik, ha nem akar. Ismerjük be, van azért valamiféle árnyékellenzék az anyaországban, de nem a hatalom árnyéka ők, ahogy szívesen állítják magukról, hanem sokkal inkább a saját maguk árnyékai. Éppen csak annyira léteznek ők, hogy jók legyenek mutatóba, amúgy használhatatlanok, képviselőik politikailag fantáziátlanok és nagyrészt unalmasak is.

Én azt hiszem, hogy a nép, a nemzet egy fajta házasságban él a mindenkori hatalommal: nem véletlenül hívjuk magyar nyelven Ádám és Éva fiainak, lányainak az élete párját a szíve választottjának! A szerelemben, persze, százszázalékosnak kell lennie a reményteli választásnak, a kétharmad itt nem elég. A nép tehát, képletesen szólva, megosztozik asztalán-ágyán, ételén-nyugalmán az általa helyzetbe hozott hatalommal. Bizony, nagyon sok függ attól, hogy kivel él az ember! Vannak jóindulatú emberek és vannak toleráns hatalmak, de vannak haszonleső feleségek és félrejáró férjek is, így olyan hatalom is van, mely tisztességes választás után is minden lelkifurdalás nélkül felszarvazza saját nemzetét! A szarvakat persze legkésőbb a férj – ebben az esetben az ország – veszi észre.

De mi van az ellenzékkel? Ha folytatjuk a hatalom és népe közötti viszony házassággal való párhuzamát, az ellenzék a mindenkori csábító, az udvarló, az ígéretes sármőr, aki azt szuggerálja, esetleg teljesen nyíltan és lehengerlő módon azt állítja, hogy: meglátod, velem sokkal jobb lesz, mert én sokkal okosabb, ügyesebb, szebb és potensebb vagyok, mint az, akivel éppen élsz!

Lehet így van, lehet nincs, de a csábításnak a szerelemben és a politikában is van egy minimális előfeltétele: a csábító föltétlenül legyen új fiú vagy új nő, mert nincs rosszabb, mint egy évtizedek óta visszajáró, megkopott és többszörösen leszerepelt udvarló. Az ilyen rosszabb egy megunt élettársnál! Mondjuk ki: míg Gyurcsány Ferenc a magyarországi ellenzék fő hangadója és vezére – ez a hatalomból kiszorult ember a hatalmon lévőket meghazudtoló módon, hihetetlen szívóssággal ragaszkodik nem létező hatalmához – addig az ellenzéknek semmi esélye Magyarországon! Van köztük néhány okos és csinos pofi, de mindenekelőtt ott van, tovább terpeszkedik és basáskodik a múltból itt felejtve a kivénhedt sármör, aki nem érti meg végre, hogy már soha nem fogja a nemzet fejét elcsavarni. Ez azért nagy baj, mert minden lendület és szenvedély nélküli, halvérű, sőt cinikus próbálkozásaival nem hagy mást szóhoz jutni az ellenzékben, azt a tévképzetet keltve örömre és kibontakozásra vágyó kis nemzetünkben, hogy önző, arrogáns és elfogult jelenlegi élettársa még mindig messze a legjobb. Csakugyan, nagyon itt lenne az ideje, hogy a fáradt gavallér elmenjen már végre a – nyugdíjba. Bocsánat, nagyon unjuk már őt!

Egy országon (el)uralkodó hatalom viselt dolgai mindig a múltról és a jelenről szólnak, viszont a mindenkori ellenzék állapota a jövőre vonatkozó diagnózis. Ez elsősorban a demokratikus berendezkedésű országokra vonatkozik, de még a diktatúráknak is megvan a maguk sajátos, jövőbemutató „ellenzéke”. Az ellenzék milyensége, minősége, hitelessége és szándékai hosszú távon meghatározóak egy ország sorsára nézve. Végtelenül szomorú és nagyon aggasztó, hogy Magyarországon ellenzék nincsen. Imádkozzunk, hogy legyen, mert másként elvisz minket az ördög. Vagy a mindörökre lecövekelt hatalom.

(Nyitókép forrása: MTI)