Nem neheztelek Önre, de válaszára tovább már nem várhatok. Néhány hete tisztességgel megírtam Önnek: nem a küllők, hanem az abroncs tartja össze a kereket. Megzavartam volna? Pedig így van: egy-két küllő kitörhet, szalad még a szekér, de ha az abroncs leesik, szétesik a kerék!

Ki a küllő? Ki az abroncs? Igaza van, Ön pékmester, nem költő, megmagyarázom. A küllők mindazok a szálak, melyek nemzetünk mindenkori „kerékagyával”, központjával, Budapesttel a magyarokat összeköti, bárhol éljenek is a világon. Az abroncs mindaz a kapcsolat, ami a külhoni magyarokat egymással köti össze, hívják őket nemzeti kisebbségnek, szórványnak vagy diaszpórának. Nagy hiba, ha a mindenhol élő magyarok kizárólag a küllők mentén csak Budapesttel és csak Budapesten keresztül tartják egymással a kapcsolatot! Végzetes hiba, ha nem kovácsolunk a magyar nemzet köré erős, összetartó abroncsot a világ magyarjaiból! Abroncsot, mely törhetetlen, akárcsak a Szent Koronáé! Nehogy levesse végül a ráfot nemzetünk…

Egy szelet kenyeret, egy falás életet kértem Öntől. Nem a magam számára és csakis képletesen. Válasz nélkül maradtam, és ez az elutasításnál is sokkal rosszabbul esik! Leírtam, hogy eljött az ideje, hogy testvéreinkhez forduljunk és nyílt szívvel azt mondjuk: segítsetek! Azokhoz, akiket – míg jobban ment nekünk és tehettük – mi magunk is támogattunk! Beismerem, lehet, igaza van Önnek, ha hallgat: a bécsi Bornemisza Péter Társaság (BPT) nem az erdélyi pékeket, hanem Tündérország költőit, íróit, művészeit, általában az értelmiséget támogatta a hidegháborús-vasfüggönyös időkben. Emlékszik még Erdélyben erre valaki? Meghívtuk, meghallgattuk, biztattuk és vigasztaltuk az erdélyi értelmiséget, élvezettel látván, ahogyan bő szippantásokat vesznek képviselői a szabadság levegőjéből! Aztán, becsületükre váljon, hazamentek, hogy tovább süssék a magyarok kenyerét! Igen! Őszintén csodálom a koránkelő pékeket, akik a tésztát gyúrják-dagasztják, majd bevetik a forró kemencébe, de higgye el Pékmester úr, hogy a szavaknál nincsen jobb élesztő, nincsen jobb kovász…

Itt, Bécsben mi ezt jól tudjuk. Kenyér van, de nem olyan mi mifelénk, és csakis azért a miénk mert keményen megdolgozunk érte. Magyar szó egyre kevesebb. Az 56’-os nemzedék kihalt, a 80’-as évek erdélyi menekültjeinek generációja kiöregedett. Elfogytak egyesületi tagjaink, megrokkantak támogatóink. Míg erőben voltak, sokan évtizedekig buzgón tették a dolgukat a magyarság ügyéért itt is, de nem tették meg a legfontosabbat, a megmaradás hosszútávú biztosítékát: nem tanították meg magyarul gyermekeiket, és nem vonták be őket a magyar egyesületi életbe sem! Hatalmasat mulasztottak, de van még valamelyes remény. Van még néhány egyesület, van még néhány ember, van még újság, de a végét járja mind, ha nincs, aki átvegye, folytassa, áldozzon érte.

Ne haragudjanak rám, ha szólok. Se Bécsben, se Budapesten, se a Kárpát-medencében, sehol az egész világon. A legkönnyebb lenne lehúzni a rolót. Ezt meg is tették már magyar szervezetek, magyar újságok. A közösségi munka fárasztó teher. Vagyunk még néhányan azonban, akik mégis hisszük, hogy meg lehet toldani nem egy lépéssel, de jónéhány évvel, méltó módon a bécsi magyarok kulturális-szellemi életét. Nem csak magunkért, de a nemzetünket összefogó abroncsért is tesszük! Mert minden magyar számít, bárhol éljen is a világon. Kis nemzet vagyunk, duplán számít mindannyiunk!

Mi nem szaladunk a küllők mentén a „kerékagyhoz”, Budapestre, hogy majd az Orbán, majd a Semjén megsegít minket. Nem! Nekünk a Kárpát-medencei testvéreink, nem a fővárosi elöljáróink segítsége kell! Micsoda hatalmas erők szabadulhatnának fel nemzetünkben, ha hagynánk ezt az összetartó erőt a felszínre törni, és nem passzívan várnánk, hogy egy maréknyi ember majd Budapestről megoldja magyarságunk összes gondjait! Olvassa el újra hetekkel ezelőtt Önnek küldött levelem Pékmester úr, kérem. Ha egyáltalán már elolvasta, felvonhatta szemöldökét, és azt kérdezte magától: mi közöm nekem, a székelyföldi péknek a bécsi magyarokhoz, azok egyik kulturális szervezetéhez? Egyébként is azok gazdagok – mekkora tévedés! – miféle ötlet, hogy én rajtuk innen segítsek? Mintha csak elsétálna egy utcán heverő, eszméletlen test mellett valaki, pillanatig megtorpanna, aztán a felelősség alól magát feloldozva, csak legyintene: eh, biztosan csak egy részeg – és továbbsétálna.

A nemzeti kisebbségben élő magyarok nagy tömbjei nem ismerik lehetőségeiket, de saját erejüket sem, és állandóan csak saját tagadhatatlanul létező bajukkal gondolnak. Fokozott figyelmet és segítséget igényelnek, gyakran kapnak is, de nem gondolnak a náluk sokkal gyengébbekkel: a magyar diaszpórával. Pedig ami ma a diaszpórával történik, az igenis előrevetíti mi történhet idő múltával kisebbségi tömbjeinkkel is! Ha megkérdi magától, Pékmester úr, hogy mi köze hozzánk, a bécsi Bornemisza Péter Társasághoz, a válasz nagyon egyszerű: az, hogy bizalommal a segítségét kértük. Ön minket eddig válaszra nem méltatott, de könnyű lesz ezen segíteni: kérdezze meg bécsi testvéreit: „Miben segíthetek?” Ennyi! A gesztus számít, a jó szándék számít, Önt pedig kifejezetten jószándékú, közösségi emberként ismerik, ismerjük…

Másréti Kató Zoltán

A BPT márciusban megválasztott elnöke