Egy ultrapolarizált világban – ez világjelenség – az ember számára két lehetőség kínálkozik. Vagy csoportot, pártot választ magának, aztán annak álláspontjához foggal-körömmel ragaszkodik, vagy kidolgoz magának egy értékrendet és igyekszik e mentén élni, szólni, cselekedni. E második, ritkább, „saját megoldást” választók élete nem a legkényelmesebb, és ha az embernek pricípiumai vagyis gátlásai vannak, ha szeretné sem választhatja a kényelmet, mi több, még a közvetlen saját érdekét sem! Idealizálva, értelmiségi attitűdként emlegethetnénk ezt a magatartást, ha jelentene ez még valamit, és ha a mindenkori értelmiség maga is nem cáfolt volna rá számtalanszor, hogy nehéz időkben tulajdonképpen nincs is ilyen.

Melyek a magam számára útmutatónak, egyben célnak kiválasztott értékek? Most megmosolyognak, tudom, mégis sorolom őket: a béke, az emberi méltóság, tolerancia, demokrácia és a józan ész! Gyarló ember vagyok, bevallom legtöbb értéknek magam sem vagyok föltétlenül a bajnoka, viszont és éppen ezért minden erőmmel az elérésükre, vagy legalább a megnyugtató megközelítésükre törekszem. Egyébként is, miért hangzanak ezek az értékek ma annyira giccsesen, sőt nevetségesen? Mert a fogalmakat elcsépeltük, de nem gyakoroljuk mindazt, amit jelentenek.

Nekem és még oly sokaknak minden vágyunk kölcsönösen tiszteletben tartott emberi méltóságban, toleráns demokráciában élni! Kaparjuk meg a felszínt: miért választom én teljes meggyőződéssel a demokráciát? Azért, mert diktatúrában nőttem fel, és jó ideig abban is éltem. Huszonegy éves voltam, amikor a Ceaușescu házaspárt agyonlőtték. Én egy olyan emberi és emberséges társadalomban szeretnék élni – ezt kívánom mindenkinek, különösen az ifjú nemzedékeknek – ahol tizennyolc éves fiatalokat nem terrorizál a titkosrendőrség, mint annak idején engem, és ahol nem csapják ki az évfolyamra elsőként bekerült diákot az egyetemről, mert a rezsimmel szembeszegül.

Aki demokráciában született, nőtt fel nem fél a diktatúrától, hiszen nem ismeri azt. Lássuk be azonban bármennyire meglepő, hogy szép számmal akadnak olyanok is, akik diktatúrában éltek, mégsem zavarná őket egy újabb diktatúra, mert úgy érzik, hogy személyes boldogulásukat jobban meglelnék annak keretében, hiszen a diktatúra mindig a szabadversenyre képtelen opportunista kisebbség boldogulása a többség nyomorával szemben. Persze elvakult hűséggel kell egy diktatúrát kiszolgálni ahhoz, hogy a kiválasztott kisebbséghez számítsák az embert. Nem sokkal jobb akkor a demokrácia? Mindenki egyenlő esélye a boldogulásra? Persze, én a működő és nem a látszatdemokráciákról beszélek.

És a békevágy? Csakis toleráns demokráciában lehet ez hiteles és sikeres, sehol máshol. Nincsen reménytelenebb ember, mint a magányos pacifista. Pedig a legtöbb ember békét akar! Szorongó békevágyukat nem nyomtatják óriásplakátokra és menő nyári táborok hangzatos szlogenjének sem választják, de nyugtalanul tapasztalják, hogy nem tudják, hogyan kell hangot adni annak, elérni azt!

A politikusok is békét akarnak. Az összes ország vezetői a Földön mind a békéről beszélnek, szónokolnak, papolnak. Hol hát a baj akkor? A baj az, hogy a politikusok tudnivalóan olyanok, mint a kancsi mészáros, aki ide néz és oda vág. A politikus egyet mond – mást csinál… A történelemben leggyakrabban buzgó békevágyból vívták a legvéresebb háborúkat! Nem lehetne végre ezen valamit változtatni?

Ideje lenne valamit másként csinálni. Kicsit szebben, kicsit komolyabban és főleg okosabban. Meddig rángatnak minket ide-oda vezetőink? Meddig hagyjuk magunkat megvezetni? Nézzétek az oroszokat, ukránokat! Ostoba parancsra vágják el egymás torkát, mint a középkor hajnalán. Ragaszkodjunk a 21. század ígéretéhez! Ragaszkodjunk ahhoz, hogy van szavunk! Az emberek békét akarnak, nemzeteken belül és a nemzetek között is! Kérjük, követeljük, hogy hallgassák meg őket. Vegyék komolyan őket. Hallgassanak ránk is egy kicsit…