Úgy beletörődtünk az utóbbi években kis nemzetünk ultrapolarizáltságába, hogy mára elfelejtettük, hogy csak egy magyar nemzet van! És az is kicsi. Nem csak kicsi, de gyorsan tovább is fogy, amint az az elmúlt időszak népszámlálásaiból tényszerűen kiderült. Közben a világ geopolitikai status quo-ja gyökeresen átalakult, minden recseg-ropog körülöttünk, többszörös válságtól szenvedünk ráadásul háború is dúl a térségben. Ilyen körülmények között, túlélésünk érdekében eljött az ideje a valódi nemzetegyesítésnek és nemzeti összefogásnak. Mert csak egy magyar nemzet van! Csak egy zászló és egy himnusz! Egy szózat! Csak egy Petőfi, egy Arany, egy Ady Endre és egy Benedek Elek vagy Kós Károly van. Még a Turáni-átokból is csak egyetlen egy van, az viszont kis nemzetünkből hetvenhetediziglen két még kisebb félnemzetet csinál, sajnos.

Amiből sok van, azok a sorjázó kérdések. Mikor érezzük végre úgy, hogy eljött az ideje nemzetünket jól működő kerek egészé összekovácsolni? Meddig folytatjuk még ezt a családon belüli ártalmas, egymás elleni iszapbirkózást, és végre mikor fogunk össze minden erőnkkel nemzetünk jövőjének biztosítása érdekében? Mikor? Míg a világon béke volt, viszonylagos biztonságban veszekedhetett magyar a magyarral. Sajnos történetileg hajlamosak vagyunk rá, és békében talán megengedhette magának ezt a furcsa fényűzést a magyar, ha már annyira nem képes uralkodni magán. Lehetett érzékenykedni, heveskedni, ölre menni, „soha meg nem bocsátani” stb. De, amikor baj van?

Most baj van. Hiába győzködnek bennünket nagyhangú önbizalommal vezéreink, hogy mennyire erősek vagyunk, mert nem igaz! Hogyan is lehetnénk erősek mindaddig míg a nemzet egyik fele lenézi, utálja, gyűlöli, leköpi a nemzet másik felét és viszont. A miénknél sokkal nagyobb, sokkal erősebb nemzetek sem engedhetik meg maguknak, hogy ennyire megosszák magukat. Akkor mi miért engedjük meg? Régi technika, jól tudjuk: oszd meg és uralkodj. Jó darabig lehet ezt csinálni, de eljött az ideje, hogy nemzetünknek azt mondjuk: uralkodj magadon és ne oszd meg azt, ami összetartozik. Ami csakis együtt tud fennmaradni. Megmaradni.

Nem kell szeressük egymást. Ilyen sokat nem várhatunk egymástól, tudom. De legyünk és maradjunk tisztességgel beszélőviszonyban. Beszélgessünk! Hagyjuk az arrogáns gúnyolódást, az ócska és unalmas vádaskodást, a hatalmaskodó üres szópufogtatást vagy az ellenzékieskedő állandó hisztériázást. Mindenekelőtt a nemzet felelőseitől, de mindannyiunktól elvárható, hogy emberi módon és tisztes szándékkal forduljunk egymáshoz. A jól megválasztott szavak sokat számítanak! Ne égessük fel a hidakat, de járjunk át egymáshoz szomszédolni. A határon építsünk kerítést, ha már elkerülhetetlenül muszáj, ne magyar és magyar között!

Ha nem békülünk meg egymással, ha mihamarabb nem leszünk képesek összefogni, elsodorhatnak bennünket a legújabb idők borzalmai. Ennyire nem tudunk tanulni a történelemből? Hogy lehet az, hogy éppen azok, akik állandóan a történelemre hivatkoznak, a legkevésbé sem képesek vagy hajlandóak annak tanulságait levonni? Egyelőre csak elszigetelődtünk és szomszédaink, partnereink értetlenül figyelik, hogy mit teszünk? Növekvő bizalmatlansággal hallgatják régről ismerős narratíváink, és levegőben függő, komoly alapokat nélkülöző merész ambícióink. Nemzeti civakodásunkat látva persze tudják, hogy ennek a tűznek sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja, és valóságos erőnk is sokkal kisebb annál, mint amilyet szikrázó beszédeikben vezetőink felcsillantanak. Tudják, hogy mindaddig míg a magyarok egymást marják, nem kell tartani tőlük.

Más kárán tanul az okos, de úgy látszik, hogy mi a saját történelmi elkárhozásainkból sem tanultunk eleget. Ki tudunk valaha törni a turáni átok bűvköréből? Lehet úgy kormányozni nemzetünket, hogy a hatalom az erejét ne az egymás iránti lenézés keltette megosztottságra alapozza? Kardinális kérdés ez olyan ellentmondásos időkben, mikor a hatalom a nemzetegyesítés történelmi teljesítményével büszkélkedik. Megválaszolhatatlan kérdés is ez mindaddig, míg nyilvánosan meg sem fogalmazzuk, és semmiféle tisztességes közvita nem zajlik körülötte. Marad tehát az öndicséret, egymás káromlása vagy a mélységes hallgatás. Ha az aktuálpolitikában ez a magatartás rövid-középtávon be is jön, történelmi távlatokban mindenképpen elhasalás lesz a vége. Ismétlem: tanuljunk a történelemből!

(Nyitókép: Léphaft Pál rajza)