Évről évre, örökzöld témaként olvasom, hogy a székelyföldi iskolások mennyire rosszul teljesítenek román nyelvből a képességvizsgákon, illetve az érettségin. Heves szakmai és politikai vita folyik a székely tanulók román nyelvet nem tudása körül, gyakran vádak és mentegetőzések hangzanak el pró és kontra. Nem kívánom e vita körüli érvelést tovább gyarapítani, ehelyett elmondom saját történetem: hogyan tanultam én meg románul?

Mikor 1987-ben a szerb határra kerültem „terista” – termen redus – vagyis csökkentett szolgálati idejű határőrkatonának Drobeta Turnu Severinbe, nem tudtam románul. Kilenc hónapot kellett szolgálnom, mert bejutottam a temesvári Állatorvosi Egyetemre, egyszerűen bemagoltam az anyagot. Képzelhető, minimális nyelvtudás nélkül mennyire kiszolgáltatott helyzetben kezdtem én meg a szolgálatot a román hadseregben. Indulatos és konok fiatalember voltam, és román tudás nélkül a vitás kérdéseket kiadós szájalás helyett az öklömmel voltam kénytelen „megbeszélni”, ami többször komoly bajba kevert, még akkor is, ha a konfliktuskezelés eme egyszerű formája az egyazon nyelvet beszélő bajtársak között sem volt ritka. Szóval bőven volt bajom, és velem is volt baj elég! Alig néhány hét borzalmas tapasztalatai után rájöttem: nem fogom túlélni, ha nem tanulom meg az ellenség nyelvét.

Kovásznán nőttem fel. Don-kanyart megjárt nagyapám második világháborús, illetve a „kis” vagy második magyar világról szóló meséit imádtam hallgatni, és örültem, hogy elbeszéléseiben az ellenség erkölcsileg mindenben a rövidebbet húzta. Gyemekkoromban, a kommunizmusban ezeket az elmúlt, dicsőbb korról szóló meséket csak suttogni lehetett, így az elnyomók még gyűlöletesebbek voltak számomra, és nyelvüket semmiképpen nem akartam a szájamra venni. Nem voltam egyedül ezzel akkoriban, a Székelyföldön erőteljesen működött a passzív ellenállás: Erőltetitek? Hát jól van, azért sem tanulunk meg románul! – mondtuk konokul. Ugyanaz a jelenség volt ez, melyet az osztrákokkal szemben alkalmaztak Erdélyben a Gubernium idején, de akkor az adók be nem fizetésének magas művészetére helyeződött a székelyek részéről a hangsúly, már csak azért is, mert a „nimet” kevésbé nyelvének elsajátítását, sokkal inkább az adófizetést erőltette.

Apám, anyám magyar nyelv és irodalom tanárok voltak. Csodaszépen beszéltek, írtak magyarul, de idegen nyelveket nem beszéltek. Anyám, kolozsvári lévén, jól beszélt románul, apám viszont igazi székelyként, ő bizony alig tudott. Több szomorú gyermekkori emlékem van arról, ahogyan a kiskirálykodó rendőrök az amúgy is félelmetes közúti ellenőrzések során nyilvánosan megalázzák és a sárga földig leteremtik nagyon rossz román tudása miatt a „tanár elvtársat”.

Nagyszüleim gyakorlatilag nem tudtak románul, viszont ez nem akadályozta meg nagyanyámat abban, hogy kovásznai kezelésre érkező bukaresti fürdővendégeknek szép pénzért szobákat ne adjon ki, sem nagyapámat, hogy a vajnafalvi gazdag románoknak dolgozzon. Nagyapám megbecsült asztalosmester volt a városban, és úgy alakult, hogy kuncsafti körének jelentős része román volt. Már gyermekként ráéreztem arra a furcsaságra, hogy sem nagyszüleimet, de a bukaresti fürdővendégeket, illetve a román kuncsaftokat sem zavarta, hogy kézzel-lábbal mutogatva kell szót érteniük egymással, egyszerűen azért nem, mert a tranzakció kölcsönösen megérte nekik, és ha megéri az embereknek, akkor sokkal toleránsabbak lesznek. Annak ellenére, hogy Ceausescu diktatúrájának utolsó, legsötétebb évtizedét éltük!

Néhány hétnyi angyalbőrben való néma szenvedés után összeszedtem minden bátorságom és meglátogattam a katonai egység könyvtárát. Meglepően nagy könyvtár volt, de senki nem látogatta, úgyhogy mikor beléptem a könyvtáros nem hitt a szemének, igaz a fülének sem amikor megszólaltam. Kis nézelődés után levettem a polcról Pierre Boulle a Majmok bolygója című művét. Ez volt az első könyv, melyet románul elolvastam. Rendszeresen bejárogattam a könyvtárba, és katonaként mindazt a kötelező román irodalmi házi olvasmányt elolvastam, melyet az iskolapadban elkerültem. A hosszú határőrködések alatt rengeteget olvastam. Minden szót kiírtam, ma is megvannak a szószedeteim. A katonaság végére már nem csak románul, de oltyánul is elég jól megtanultam, sokkal nyugodtabb is lett az életem. Az emberek általában szívesebben beszélgetnek, mint verekednek, mert az előbbi sokkal kevésbé árt meg az egészségüknek, mint az utóbbi.

Temesvári, majd kolozsvári évek következtek. Román barátaim nem voltak ugyan, de sok tárgyat románul tanultam, ragadt rám a nyelv. Kolozsváron egyetemistaként már szép pénzeket kerestem egyetemi jegyzetek lefordításával, illetve szinkrontolmácsolással is, de még mindig arra voltam büszke, hogy milyen hasznos az ellenség nyelvének elsajátítása. Romániai közúti ellenőrzésekkor, szegény apámra emlékezvén, lefizetés helyett ékes román nyelvű humorral vágtam ki magam nem egyszer a sebesség túllépésének büntetés gyanús helyzeteiből. A rafinált humorizálás idegen nyelven a nyelvtudás valódi Csimborasszója!

Teltek az évek, sokfelé éltem azóta. Németül és angolul, valamennyit még horvátul is megtanultam és szeretem a nyelvek sokféleségét. Nem felejtettem el ugyan az okát, de ma már nem ellenszenvvel, hanem örömmel beszélem a románt, egyik legjobb barátom pedig egy román festőművész. Annyi ember vagy ahány nyelvet beszélsz – szól a régi mondás. Én ezt saját használatra így írom át: ha beszéled környezeted nyelvét, emberszámba vesznek. 

(A nyitókép forrása: maszol.ro)