Az ókori görög – római mítoszok, de minden más népé is, csak szép mesék voltak, semmi több. Ma már a Bibliát is kevesen veszik szó szerint, hiszen érzik és tudják, hogy jelentősége nem abból fakad, hogy minden pontosan úgy történt-e meg a valóságban ahogyan az a Könyvek Könyvében le van írva. Helytelen „hamis mítoszokról” beszélni, hiszen egyetlen mítosz sem igaz, ha pedig nincs igaz mítosz, akkor hamis mítosz sem lehet. Ez nem azt jelenti, hogy bizonyos események egyáltalán nem történtek vagy történhettek meg, de megállapítható, hogy soha nem úgy történtek meg, ahogyan az fennmaradt. A megtörtént események körül csak úgy burjánzik a mitológia, különösen ha azok lefolyása vagy végeredménye bármilyen okból megterheli az egyén vagy a közösség lelkiismeretét. A történelem, az egyéni és a kollektív emlékezet mindig torzít, de soha nem a szigorú önvizsgálat irányába mozdul ki, annál inkább a múlt kedvező átértelmezése, megszépítése az ösztönös vagy tudatos cél. Nem kivétel e szabály alól egyetlen nép sem, viszont megállapítható, hogy minél eredménytelenebb egy nép, egy nemzet az őt ért baj elhárításában, annál inkább hajlamos mítoszai komolyan vételére. A mítoszok, különösen nehéz időkben, fogódzót és valamelyes önbizalmat adhatnak egy megrendült közösségnek, olyanok tehát, mint a korlát a szakadék szélén vagy a meredély fölött függő hegymászó biztosítókötele. Haldokló embernek, reménytelen sorsú népnek ne vedd el mítoszait, mert megfosztod őt a szép halál esélyétől, ami megbocsáthatatlan bűn! De ha van még remény?

Amennyiben van még erő és potenciál egy közösségben ahhoz, hogy fennmaradjon, megmaradjon, akkor fordított a helyzet: semmi sem veszélyesebb, mint az öndicsőítő mitológia, mely a valósággal való bátor szembenézés és a határozott cselekvés legnagyobb ellensége. Ha csökönyösen azt állítjuk, hogy mindenben helyesen jártunk el a múltban, akkor nem érzünk késztetést a jelen problémáira jobb megoldásokat keresni, és jövőnket pusztán önigazoló mítoszaink pátoszával véljük biztosítani. Nem lesz így jövő! Mindig gyanakvással hallgatom, nézem mikor vezető politikusok égig magasztalják, körülhízelgik népüket, és mítosszal-malaszttal kényeztetik híveiket. Ilyenkor érzem mekkora veszélyben vagyunk! Elfelejtik a népi mondást: öndicséret – gyalázat!

Nemzeti mitológiánk kétségkívül legfájdalmasabb fejezete a Trianon-mitológia. Egy Trianon következményeivel összefüggő mítoszról szeretnék most szót ejteni, mivel magam is fél évszázadon át gyanútlan áldozata voltam ennek a mítosznak. „Trianon tragédiája nem csak veszteségeket hozott. Döntő próbatétel volt ez nemzetünk számára: a hit, az állhatatosság és a nemzeti összetartozás próbatétele” – hangsúlyozta Szilágyi Péter, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára a Nemzeti Örökség Intézete egyik rendezvényén. A politikus így folytatta: „mi, magyarok nem csak kiálltuk, de ma is kiálljuk ezt a próbát.” Ami a Trianonnal kapcsolatos hajdani nemzeti összetartásunkat illeti, a helyettes államtitkár úrnak teljes mértékben igazat adtam! Én is így hittem, így tudtam – egészen a közelmúltig. Június elsején a bécsi Collegium Hungaricumban meghallgattam a közismert történész, Ablonczy Balázs (nyitóképünkön) Menekülés Magyarországra, 1918-1924. Új utak Trianon kutatásában című előadását. Kinyitotta a szemem! Döbbenetemről muszáj szólnom, hiszen elvesztettem egy mítoszt, melyre igencsak szükségem volt. Most kénytelen vagyok leszámolni vele, mert okos ember korhadt korlátba, jó hegymászó szétfoszlott biztosítókötélbe nem kapaszkodik!

Mit mondott Ablonczy Balázs? Ha csak mondja, el sem hiszem, de bőséges adatsorokkal, fényképekkel, hivatalos dokumentumokkal bizonyította is mindazt amit szakmai hitelességgel állított. Nehezemre esik feldolgozni, de kénytelen vagyok beletörődni és elfogadni: Magyarország Trianon beli szétesése után, már mint újsütetű anyaország, egyáltalán nem bizonyította a nemzeti összetartozásban a kiválóságát. Az utódállamokból az anyaország viszonylagos biztonságába menekülő magyar emberek nem voltak szívesen látott testvérek, sokkal inkább nemkívánatos nyűg és teher. Ezt végtelenül szomorúnak találom, de a háború utáni nyomort és szenvedést figyelembe véve, mégsem rovom fel túlságosan szigorúan hajdani honfitársainknak az elvesztett területekről a Kis-Magyarországra menekülő nemzettársaikkal szembeni elutasító magatartását, annál inkább neheztelek a mai hivatalos narratívára, mely a múltbeli hideg és elutasító fogadtatást mára meleg testvéri ölelésre misztifikálja át!

Ne misztifikáljunk, másrészt ne is általánosítsunk. Nem minden budapesti, vagy vidéki magyarországi viselte rosszul a Felvidékről, Délvidékről és különösen Erdélyből hozzájuk menekülők áradatát, és viselkedett rosszul a hozzá segítségért fordulókkal, de nagyon sokan! Túlságosan is sokan ahhoz, hogy ma bárki is politikusi pátosszal népünk testvérei felvállalásában való hajdanvolt nagyszerűségét ecsetelje. Nem úgy volt! Tízezrek éltek-hányódtak évekig vagonokban, százával haltak meg gyermekeik a borzalmas körülmények között, és a sértő románozás sem az 1990-es, 2000-es évek találmánya, hanem az erdélyi menekülteket fogadták sokfelé ilyen „szívélyesen” a korai 1920-as évek Magyarországán.

Miért írom le mindezt? Mert elvesztettem egy mítoszt és ez fáj! Nem vagyok egyedül, biztos vagyok benne, de hiszem, hogy mindennél fontosabb szembenézni a valósággal, beszélni kell róla, ezért sokra becsülöm azon történészek bátorságát akik ezt megteszik. Ha bölcsek lennénk, az ilyen „demisztifikációk” katartikus megerősödésünkhöz vezethetnének, ahhoz a józan felismeréshez, hogy az életben és a történelemben semmi sem automatikusan adott, semmi sem magától értetődő, és különösen nekünk, a turáni átokkal megvert magyaroknak, rendkívüli tudatossággal oda kell figyelnünk és vigyáznunk kell egymásra.

(A nyitókép forrása: Wikipedia)