Captatio benevolentiae – a jóindulat megragadása. Írói technika (is), mely sikeres alkalmazása esetén az első mondat után nem teszi le érdektelenül a könyvet az olvasó, vagy nem görget tovább a laptopon, hanem elolvassa a második mondatot is. Rég tudjuk: egy regény kezdőmondatát a legnehezebb megírni.

A mai online újságok, magazinok nem csak kedvelt, de nélkülözhetetlen, mondhatni kötelező kelléke az úgynevezett nyitókép. Amióta újságok léteznek mindig is kísérte, kísérhette rajz, metszet, fénykép, grafika a szöveget, de általában csak kísérte és illusztrációval egészítette ki azt. A nyitókép már más műfaj, hiszen az nem kíséri, de megelőzi, mit több megelőlegezi a szöveget, és „elárulja” az olvasónak, hogy miről szól(hat) az. Az újságírásban tulajdonképpen a kövérbetűs felvezetést, az ún. “kopf”-ot helyettesíti, de annál is sokkal ütősebb, hiszen erőteljes vizuális hatása van.

Vegyünk például egy vezércikket, egy véleménycikket. A cikk x témáról szól és ezt az x témát az újságírói véleményalkotás „szigorúsági” skálájának különböző szintjén közelítheti meg a szerző. A vezércikk elolvasásához a nyitóképre, illetve az ahhoz csatlakozó címre kattintva lehet eljutni. A cím első benyomását felülírhatja a nyitókép, melyet ritkán ad meg a maga a cikk szerzője, így annak kiválasztásában a grafikai szerkesztőnek igencsak nagy felelősége van. Mint mindenben, itt is vannak nehéz és könnyű esetek, illetve a köztük húzódó millió árnyalat. Híres ember esküvőjéről szóló beszámoló elé akkor sem tehetünk temetésről szóló képet, ha mi jól értesült újságírókként már tudjuk, hogy a híresség esküvője után egy órával kitörte a nyakát autóbalesetben. Gyakran sokkal árnyaltabb a helyzet. Nagy áradásokról, illetve azok okait vizsgáló véleménycikk elé – címe legyen: Víz alatt a fél világ! – számtalan nyitókép kínálkozik. Legegyszerűbb eset: magáról az áradásról kiválasztani egy fényképet. Tisztességes, de kicsit unalmas megoldás, az emberek vagy elolvassák a cikket vagy nem. Ha nyitóképként a Bahamákon koktélos pohárral a kezében, oldalán két helyi szépséggel üdülő környezetvédelmi miniszter közismert fotóját tesszük, mindenki azonnal tudja, hogy felelőssége van az áradásban a lebzselőnek, és akkor már biztosan elolvassák az írást, arról nem is beszélve, ha a privát repülője kabinjában önhitten mosolygó újgazdagot teszünk a cikk elé. Na, az igen! Abból minden kiderül. Mert ki a hibás a klímaváltozásért, ergo az áradásokért, ha nem az (új)gazdagok! A népbetegségként terjedő kövérségről – pardon, túlsúlyosságról – szóló írás elé sem tanácsos egy terhes nő fényképét tenni, akkor sem, ha a hölgy jóval terjedelmesebb az átlagnál, ugyanígy terhességről szóló írás elé se tehetünk képet egy nagy hasú úrról, még akkor sem, ha az úr a hetedik hónapban van.

Komolyra fordítva a szót, a szerkesztőnek alaposan meg kell fontolnia, hogy milyen nyitóképet használ adott íráshoz. A feladat egyáltalán nem könnyű, és tudjuk, hogy az élet minden területén a legfontosabb az összhang: egy cikkhez társított nyitókép szépen kiegészítheti, ugyanakkor agyon is verheti azt. A hívószó, az olvasó érdeklődését felkeltő inger a cikk első mondatáról a nyitóképre tevődött át, mivel ma a kép a minden. Az emberiség áttért, pontosabban visszatért a vizuális, primér ingerekhez. A leírt szó, legyen bármilyen egyszerű is az, ma már túl elvont, absztrakt, értelmezése erőt próbáló nehéz feladat, az ikonoké, az emotikonoké a pálma!

Ismerjük be, nehéz, de nélkülözhetetlen kellék a nyitókép. Az embereket ma vizuálisan el kell kényeztetni, másként nem hajlandók, sőt, nem is képesek megfelelő módon kapcsolni és venni a lapot. Az illusztrátorok, a grafikai szerkesztők felelősége óriási ebben, de szomorúan hallom, hogy a Mesterséges Intelligencia hamarosan elveszi kenyerüket, mert sokkal gyorsabb, sokkal jobb és sokkal olcsóbb is – állítólag. Lehet, hogy algoritmusaik mentén jól döntenek majd a gépek, de én az emberi reakciókat szeretem! Akkor is, ha tévednek és néha csakugyan mellényúlnak, mert ez mégis annyira meghatóan emberi.

(Nyitókép: Léphaft Pál rajza)