Ne halat adj az éhezőnek, de tanítsd meg őt halászni. E bölcs mondás követése helyett, a magyar kormány Kárpát-medencei támogatásait nemzetpolitikai jótékonykodásként is fel lehet fogni. Sok esetben azok is.

Nemrég hazajártam az egyik erdélyi kisvárosban, ahonnan származom. Több, mint harminc éve épül ott egy sajátos, hiánypótló kulturális központ. Viszontagságos történetéről többször írt már a sajtó, és úgy látszott, végre jóra fordult a projekt sorsa, az épületet befejezik és használatba veszik. Az Orbán-kormány nem rég jelentős pénzadománnyal segítette meg a projektet, aztán jött a covid és az orosz–ukrán háború okozta jelentős infláció, egekbe szöktek az árak, elfogyott a pénz. Az épület befejezve – Makovecz-tanítvány tervezte karakteres építmény –, de belső terei nincsenek még kialakítva. Miután úgy tűnt, hogy csak kéznyújtásnyira van a siker, a kulturális létesítmény megnyitása, közérdekű működtetése a távoli és bizonytalan jövőbe tolódott ki ismét.

Helybéliként, sőt közvetlen szomszédként valamelyest ismerve a három évtizedes projekt történetét, a reménytelenség érzete kapja el az embert: már megint nem sikerült! Pedig az épület ott áll és csakugyan nagyon szép, de körülötte már két méteres gyom nő, virul a keszegsaláta, zárva maradt bejárati ajtajában fiatal bodza lombosodik. Ez az, amit nem értek! Mert, hogy ismét elfogyott a pénz az sorsszerű, azt ne mondjam természetes, de mennyire elfogadható az, hogy a létesítményt felveszi a gyom?

Először, amikor elfogytak a pénzügyi alapok, csak a fundamentum és a félkész téglafalak voltak meg, majd pusztultak le másfél évtizedes magárahagyottság után. De most ott áll a csinos épület, megvan, megszületett! Ha nincs pénz belül folytatni, le kell állni, jönnek még jobb idők, folytatni lehet az építkezést. De mi lesz, ha nem vigyázunk a már meglévőre, mi lesz, ha nem csak az épületet, de a támogatói jó szándékot is felveszi a gyom?! Mert a gyomtelep az épület körül a legrosszabb nemzetpolitikai üzenet. Lehet, hogy túl érzékeny vagyok, bocsássanak meg, de a gyomok gondtalan virulása a megszületett eredmény iránti helyi közömbösséget, sőt a támogatói erőfeszítés iránti tiszteletlenséget jelenti számomra. Másként nem tudom értelmezni.

Bizonyos fenntartásokkal, egyben elismeréssel is szemléltem az elmúlt évek számos-számtalan nemzeti színű szalagvágásait a Kárpát-medencében, különösképpen Erdélyben. Valamiféle érdektől vagy testvéri szeretettől, esetleg egyszerre mindkettőtől sarkallva teszi-e a magyar kormány, amit tesz, de tény, hogy az utóbbi évekig a Székelyföldön egyáltalán nem voltunk hozzászokva, hogy minket „elkényeztessenek”, márpedig az utóbbi időben kijutott nekünk a jóból: Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár fáradhatatlanul járja útját szalagvágástól szalagvágásig, számtalan projekt megvalósult, számos óvodát, iskolát, templomot, műemléket újítottak fel magyarországi közpénzből, bizonyítandó, hogy Magyarország, de legalábbis az Orbán-kormány nem felejti a székelyeket.

Néha picit zavarba jöttem, mikor nem nagyobb arányú projektről, de egy-egy helyi kis épület kifestéséről és az aköré szervezett ünnepségről-szalagvágásról szólt a hír, mert ilyenkor mindig jó emlékezetű néhai Ráday Mihály közismert budapesti „városvédő” műépítész kemény szavai jutnak eszembe aki sepsiszentgyörgyi múzeumigazgatóskodásom első heteiben meglátogatott, végigkísért a múzeum Kós Károly tervezte csodálatos épületében, majd komor arccal felém fordulva megkérdezte, hogy a székelyek talán elfelejtettek meszelni? Sokéves piszoktól barnultak a falak, kezdő voltam akkor, mégis magamra vettem az inget, úgyhogy a következő időszakban sokat meszeltünk, még akkor is, ha évekkel később a velem okkal-ok nélkül elégedetlenkedők szemrehányásai között ott szerepelt, hogy „a termekben évek óta nem meszeltek”. Nagyon fájt ez a panasz akkor, de azóta megtanultam, hogy az életben soha nem vétkeinkért kapjuk a pofont. Ma mindennek már semmi jelentősége, hiszen a Székely Nemzeti Múzeum mesebeli épületét nagy összegű EU-s pályázatból gyönyörűen felújították, dicséret, köszönet mindazoknak, akik e nagyarányú felújításban így vagy úgy részt vettek!

Régi, mára már kivesző intézmény vagy inkább közösségi aktus a kaláka a Székelyföldön. A kalákások soha nem azért segítettek meg valakit a rokoni vagy baráti körből, mert az nem akarta tenni a dolgát, hanem azért, mert erejét megtörő baj érte – leégett a háza, például – vagy erejét próbára tevő feladat előtt állt a közösség, például községházat vagy kultúrotthont szándékozott építeni. Mikor a magyar kormány tetőt tesz egy székelyföldi, erdélyi óvodára, iskolára a szakszerű tetőfedési munkálatoknál sokkal többet tesz: a magyar nemzet egy-egy közösségét szimbolikusan a nemzet egyetlen közös teteje alá hozza. Régiesen szólva szent ügy a nemzeti ügy, ezért a megsegített közösségeknek semmilyen módon nem kell(ene) hálálkodnia a támogatásért, viszont föltétlenül tisztelniük kellene azt! Ne hagyják a nemzeti segítőkészség épített tanúságtételeit a gyomok által felverni, de vigyázzanak rájuk, és ültessenek köréjük sok-sok virágot!

(Nyitókép forrása illusztráció: AdobeStock)