Azt mondják a populistákról, hogy bonyolult problémákra leegyszerűsített válaszokat adnak. Persze, ez is egy leegyszerűsített magyarázat. Én azt hiszem, hogy semmire nem adnak választ, és előbb-utóbb falnak viszik a népet. Nem tehetnek másként, hiszen kivétel nélkül narcisztikus emberek, kik saját üdvözülésükre hajtanak, nem érdekli a nép (populus) sorsa őket. Ne rajtuk, de magunkon kérjük számon, ha ilyen emberek vezetnek minket: minden nép olyan vezetőt érdemel, amilyet választ magának.

Néhai Hugo Chávez venezuelai elnök 1999-ben kezdte a közszolgálati rádióban és 2012-ben végezte a közszolgálati televízióban rendkívül népszerű showját, az Aló Presidentét. Latin-amerikai tempó, sok órás szóbőség és ellenálhatatlan sárm jellemezte Hugo Chávez előadását. A szerényebb rádiós kezdetek után a műsor majdnem teljes vasárnapot kitöltő, a reality show és a szappanoperák valószerűtlen egyvelegét nyújtotta a venezuelaiak tömegeinek, akik között nem csak a favelák, a szegénynegyedek lakói, de a középosztály egy része is lelkes nézőnek számított – legalábbis az első időben.

Chávez elnök született előadói tehetsége és ellenállhatatlan mosolya mellett az adás fő attrakciója hatalmának varázserejű fitogtatása volt. Innen a cím is: Aló Presidente, vagyis bárki betelefonálhatott az egyenes adásba, és nem csak megszólíthatta az elnököt, de bármit elpanaszolhatott neki és az ország nagy nyilvánosságának, az elnök közbenjárását kérve. Chávez pedig – akár a mesebeli jó király vagy valami keleti dzsinn, esetleg a népszerű viccek ficánkoló aranyhalacskája – azonnal teljesítette mindenki kívánságát! Bármilyen panasz érkezett, azon nyomban telefonált a megfelelő hivatalnak, utasított és intézkedett, adminisztrált és fenyített, fenyegetőzött és jutalmazott. Törvényhozó, bíró és végrehajtó volt egy személyben. Szemmel láthatóan nem sokat adott a Montesquieu által megfogalmazott, a hatalmi ágak államban való szétválasztásának alapelveire, és sok éves hivatali packázásokat intézett el egyetlen perc alatt. Igazi elnök volt – latin-amerikai értelemben.

Legyünk őszinték, ki ne szeretne ilyen elnököt, miniszterelnököt hazájának, önmagának? A való élet persze kemény valóság, nem mese, még akkor sem, ha a vezető tehetségesen telemeséli hallgatóságának a fejét. Chávez végtelen műsorainak és személyes ügyintézésének az lett a vége, hogy szakadékba taszította országát. Népmentő, szocialista eszméit hektikusan, észszerűtlenül alkalmazta, így a gyakorlatban semmi sem működött, míg végül többen éheztek elnöksége alatt, mint annak előtte. Mikor rákban meghalt, zűrzavart, soha nem látott nyomort, leírhatatlan számjegyű inflációt és egy tehetetlen, a hadsereg bábjaként regnáló elnököt hagyott utódnak maga után. Az elmúlt években közel ötmillió venezuelai volt kénytelen hazáját elhagyni. Venezuela, a világ legnagyobb olajtartalékán ülve, több mint szegény ország, csaknem failed state – bukott állam. Viva la revolúción!

Venezuela messze van, mi közünk hozzá? Annyi, hogy vegytiszta példáját adja, hova vezet a populizmus. És populistáink nekünk is vannak szép számmal Európában, kik azt állítják magukról, hogy ők a vox populit követik és képviselik, míg végül az ő szirénhangjaikra csábul a nép. Mindenképpen biztató, hogy Európában egyes felmérések szerint, a joggal borúlátó jóslatokkal szemben, a populisták népszerűsége csökkenő tendenciát mutat. Ez annál is meglepőbb, hiszen a világjárvány és háború okozta gazdasági bajok és társadalmi görcsök ellenére mutatható föl ez az adat, de percig se felejtsük, hogy jöhetnek még meglepetések.

De mi a baj a populizmussal? Olyan nagy baj az, ha egy vezető annyira népszerű? Első ránézésre nem az, de azután elkerülhetetlenül beindul a spirál: aki népszerűsége révén kerül hatalomra, népszerű is akar maradni – minden áron! A népszerűség a populisták kenyere, egyben mákonya. A vérbeli populista, ha veszélyt sejt és szükségesnek látja, népszerűségének megőrzése érdekében áldozatokat fog hozni: bárkit és bármit képes feláldozni annak érdekében, hogy továbbra is őt kövesse a nép. A nép persze nagyon összetett fogalom. Nehéz hegyi túrákon, régi szabály szerint a leggyengébbet teszik a menet élére az ösvényen, nehogy észrevétlenül lemaradjon. A populista is úgy tesz, mintha a társadalom legkiszolgáltatottabb rétegeinek kedvezne, azok felemelkedését szolgálná. Legyünk jóindulatúak és higgyük el, akár maga is komolyan hiszi, hogy helyesen cselekszik.

A populista vezető nem föltétlenül ördögi figura, de garantáltan az válik belőle. Egy országot adminisztrálni, elkerülhetetlenül konfliktusokat, adott esetben komolyabb társadalmi ellentéteket, feszültségeket szül. Kultúrafüggő a dolog, de mindenképpen nagyon nehéz egy társadalmat, bármely társadalmat, viszonylagos egyensúlyi állapotban tartani. Hogy természettudományos hasonlathoz nyúljunk: az emberi társadalom, mint összetett rendszer, megfelelő szabályozási mechanizmusok nélkül, elkerülhetetlenül az entrópia növekedésének, a „zaj” felfokozódásának az irányába mozdul ki. Amennyiben széthullással fenyeget a rendszer, a populista vezető – irodalmi neve: vezér – a legkisebb ellenállás irányát követi. Az államférfival szemben, aki saját bukását, akár személyes megsemmisülését is kockáztatva bátran igyekszik a bikát szarvánál megragadni, és valós megoldásokat találni a problémákra, a populista vezér kizárólag arra figyel, hogy az őt tömjénező tömegek csodálatát és lojalitását, vagyis saját hatalmát el ne veszítse. Ennek érdekében először csak torzít és manipulál, aztán már gátlástalanul szembe hazudja szeretett népét és nemzetét. Az egyre súlyosbodó problémákat szőnyeg alá sepri, és meggyőző, de egyre üresebb szónoklatokkal garantálja a népnek, hogy dicső és bátor vezetése alatt jelenük biztos és jövőjük biztosított.

Az elhanyagolt problémák természete nem az, hogy maguktól megoldódjanak. Ellenkezőleg. A társadalom előbb-utóbb ráérez a mindennapokban, hogy baj van, és nem jól mennek a dolgok. Ekkor a populista sietve bűnbakot keres, belső és külső ellenséget teremt. Nincsen nehéz dolga: minden társadalomban adott a történeti és kulturális háttér és eszköztár ehhez az igényhez, csak a narratívát kell megfelelően adaptálni a kortárs időkhöz. Fejlett, érett társadalmakban meghaladott gyermekbetegségként tekintenek erre az ősi jelenségre, de kevés az ilyen társadalom.

Mi történik az országgal, mely odaadja magát a populizmusnak? Közép-hosszú távon nagy árat fizet, de talán jó hír, hogy a populista vezérnek soha nincs erős utódja. Nem nevel hiteles utódot, mert hatalmát félti…

(Nyitókép: Wikipedia)