Egyre összetettebb hely a világ. Egyre bonyolultabb az élet benne. Vannak azért örök érvényű dolgok, bármennyire megtagadják is azokat a megbomlott korok. Az egyik ilyen ősi, az emberrel egy idős jelenség a törekvés az igazságra és az igazságosságra. Nem népjelenség, nem is lehet az, hiszen a nép fő dolga minden koron, hogy túléljen, a nép nem mehet fejjel a falnak. A kisszámú kiválasztottak kiváltsága ez.

Az igazság keresése elsősorban nem jogi, hanem erkölcsi és mindenképpen kulturális fogalom. Azon kereten belül, melyben szocializálódtunk, egy hiten, egy mitológián, egy társadalmi ideológián belül kereshetjük csakis azokat az etikai referenciákat, melyeket, ha megtaláltunk, és képesek vagyunk fenn is tartani: igazunk van. Nehéz út vár azokra, akik az igazságot keresik. Még nehezebb azokra, akik rátalálnak, és védelmezését nem hajlandók feladni. Sok gondolkodó, művész, tudós, vallási vezető és államférfi csúnyán megjárta már. Ritkán, de van, akinek sikerült. Ez legtöbbször nem a saját, sokkal inkább a szerencsés csillagzat alatt létrejött idők érdeme. Ezek az úgynevezett fényes korok, mikor odafigyelnek az érdemben felszólalóra, szemben az örök sötétséggel, mely nem csak sötét, de néma is. A történelemben időnként vannak helyek és korok, ahol és amikor lehet beszélni, a legtöbbször viszont nem csak a múzsák, de az emberek is hallgatnak. Vagy mellébeszélnek.

Vannak azért fogódzók. Mózes elhozta a tízparancsolatot, például. Hamar kiderült, hogy ez nem elég. Mert egy az általános törvény, de mindig más a sajátos helyzet! Ekkor kerül sorra az autonóm mérlegelés. „Ne ölj!” – micsoda isteni imperatívusz ez! Ne ölj! – minden nagy és kis vallás és egyház erre biztat, és ugyanazt parancsolja a világi, társadalmi törvény is. Ezzel szemben az ember ösztönösen érzi és kulturális reflexeiből kiindulva is pontosan tudja, mikor kell ölnie. Ha asszonyom, gyermekem, családom életére törnek – ölni fogok. Ha falumat, városomat, hazámat lerohanják, megtámadják – ölni fogok. Ez minden emberben és társadalomban így volt és így is marad. Túlfejlett társadalmakban – például a mai Nyugaton –, ahol az egészséges ösztön megrendült, azonnali, cselekvő önvédelem helyett a hivatalos szervek beavatkozását kérik és passzívan várják. Betöréskor, nemi erőszakkor, egyéb támadáskor nem kockáztatnak, nem ugranak, nem avatkoznak közbe, de teljes bizalommal hívják és türelmesen várják a rendőrséget és megbíznak annak hatékony közbeavatkozásában. Vagy sikerül vagy nem. Ama elhíresült kölni szilveszterestén, néhány évvel ezelőtt több mint ezer lányt és asszonyt tapogattak, fogdostak össze tisztátalan kezek, de nem volt egyetlen férj, barát vagy szerető sem, aki ököllel védte volna meg társát, lányát, párját – mind rendőrt hívtak!

Máshol pontosan az ellenkezője érvényes: nem ismernek sem Istent, sem törvényt, és mindent az ököljog alapján rendeznek el. Ideális e két fő emberi attitűd adott helyzethez igazodó, megfelelő alkalmazása lenne, vagyis hogy pontosan tudjuk mikor kell ütni és mikor nem. Hogy tudjuk mikor van igazunk, és mikor kell igazunkat foggal-körömmel védelmezni, viszont azt is kellene érezzük, hogy mikor kell visszafognunk önmagunk. Nagy művészet ez. Tanulnunk kell és tanuljuk is: kultúránk a tanítómesterünk.

Ne csináld ezt, ne csináld azt, versus: ami nem tiltott, azt mind szabad? Vannak szigorú szülők és szigorú társadalmak. És vannak engedékenyek. Sok embert és a legtöbb társadalmat szűk korlátok közé kell szorítani, másként megijed a túl nagy fokú szabadságtól, és nem tud vele mit kezdeni. Vagy még rosszabb: szabadságából pillanatok alatt pusztító káoszt csinál. Az íratlan tradíciók és az írott törvények szolid összhangja kell egy stabilan működő társadalomhoz. Mert a törvény hiába mondja ki, hogy ne lopj, ha megrögzött hagyománya van a lopásnak valamely társadalomban. Ugyancsak hiába mondja ki, hogy ne lopj, ha a fél világ éhezik, míg mások tejben-vajban fürdenek: az éhezők mindig lopni fognak, mert lopni kényszerülnek. Az országban, amelyben bátran nyitva lehet hagyni a ház vagy az autó ajtaját, ahol nyugodtan el lehet veszíteni a pénztárcát, mert másnap a teljes tartalmával együtt visszakapjuk azt a talált tárgyak osztályán, tehát az ilyen országban elsősorban nem a törvényi tiltás miatt, hanem azért nem lopnak, mert „nem szokás”, ugyanakkor nem is szükséges lopni. És ez a szabály a közösségi együttélés minden más területére érvényes.

A morális iránytű ott működik jól, ahol a törvény és tradíciói ugyanabba a társadalmi közmegegyezéssel helyesnek tartott irányba mutat.

(Nyitógép: Pixabay)