Időről időre, többé vagy kevésbé megbízható rangsorolásokat lehet olvasni a sajtóban arról, hogy hol a legboldogabbak, illetve hol mennyire boldogok az emberek? Kérdés, hogy vannak-e boldog nemzetek?

Mikor elégedett egy ember? Ha mindene megvan, ami a saját és családja életéhez, a leszármazottjai jövőjéhez szükséges. Igen ám, de ez a lista olyan hosszú, hogy a végtelenbe vesz és még a legszerencsésebb, leggazdagabb országok esetében sem teljesíthető teljes mértékben. Ráadásul komoly felmérések, tanulmányok, statisztikák sokasága mutatta ki, hogy nem a leggazdagabbak a legelégedettebb emberek. Ez érvényes egyénekre, országokra egyaránt.

Az általános elégedettség és megelégedettség tehát a vágyak és kívánságok, illetve a reális lehetőségek és a valós erőfeszítések közötti egyensúlyon múlnak. A nagyravágyók még akkor is boldogtalanok, ha elérik céljaikat, mivel belső természetük szerint azonnal újabbakat tűznek ki maguk elé, soha nincs megállás, nincs ellazulás, a kishitűek pedig meg sem próbálkoznak a legtöbb dologgal, ezért nem is érnek el semmit, és ilyen körülmények között gyakran mindennapi létük is bizonytalan.

Mindez a nemzetek életére is kivetíthető. Minden nemzet másként éli meg saját létét. Van, ahol az embereket már nem foglalkoztatja különösebben, hogy egy nemzethez tartoznak, ezért annak boldogsága sem probléma számukra. Teszik a dolgukat saját társadalmuk belső, illetve a világkapitalizmus globalizált gazdasági törvényei szerint: termelnek és fogyasztanak – vagy fordítva. Ez nem föltétlenül jelenti azt, hogy egyáltalán ne kötődnének érzelmileg nemzetükhöz, viszont ennek a kötődésnek nincsen semmilyen gyakorlati tétje, hátránya vagy előnye, hanem magától értetődően adott, és nem jár semmiféle külön vállalással vagy veszéllyel, nem kell naponta megküzdeni érte, ugyanakkor nem is lehet semmiféle előnyhöz jutni gyakori emlegetése által. Leegyszerűsítve a dolgokat Nyugat-Európa népei ma ilyenek.

A kelet-közép-európai népek szegényebbek, mint nyugati társaik, ezért hajlamosak a közösségi frusztráció elkerülésének, enyhítésének stratégiájaként a könnyebb utat választani: nemzeti büszkeséggel pótolják a gyakorlati élet kisebb-nagyobb hiányosságait, és ugyancsak azzal kompenzálják társadalmuk minden vélt vagy valós veszteségét is. Minden bajra, sorscsapásra a bajok okának és gyökerének kikezelése, a megoldás kidolgozásának és alkalmazásának a fáradságos útja helyett, büszke nemzeti összetartozásuk fennhangon való emlegetésével reagálnak. És boldogok! Boldogok, mert a bajok tüneti kezelésének pillanatnyi sikerét és feszültségoldó jótékony hatását élik meg állandóan. A valódi megoldások megtalálásának felelősségét és gyakorlatba ültetésének a költségeit állandóan a jövő nemzedékekre testálják – azok pedig, ha ez a nacionalista kulturális megrögzöttség nem változik, addig folytatják ezt a hagyományt, míg végül a társadalom, az ország és/vagy a nemzet összeroppan.

Ahol a nacionalizmus az uralkodó „döntéshozói” magatartás, megakadályozza a józan döntések meghozatalát, hiszen az uralkodó kultúra nem a problémamegoldás, hanem a hárítás és a bűnbakkeresés, a halogatás és a mindig ideiglenes, felületes problémakezelés. Érdekes történelmi tény, hogy milyen sokáig el lehet élni ezzel a halogató-hárító életszemlélettel!

A „józan” nyugati társadalmak sokkal eredményesebbek, hatékonyabbak, ezért polgáraik elégedettebbek, de meglepő módon mégsem nyugodtak, mert állandón szorongva keresik a garanciákat és a tökéletes biztosítást jólétük megőrzésére. Minél jobban megy nekik, annál inkább aggódnak, hogy mindezt elveszíthetik. A nyugatiak úgy érzik, hogy minden csak rajtuk áll, hogy megfelelő előrelátással és fegyelmezettséggel mindent az irányításuk alá vonhatnak, míg a keleti ember sokkal fatalistább: mi sorsod könyvében írva vagyon, el nem kerülheted – hiszik és mondják.

Nehéz eldönteni, hogy melyik a jobb, melyik a vonzóbb és emberibb „életpálya-modell”? Ideális a bölcs középút, az aurea mediocritas lenne az attitűdök és társadalmi normák lehetséges tömkelegében, de ez a középút még elméletileg sem elképzelhető, ugyanis a mélyen gyökerező kulturális meghatározottságok mindent felülírnak, és mindannyian múltunk és kultúránk foglyai vagyunk. Marad hát a boldog boldogtalan vagy a boldogtalanul boldog létezés.

(Nyitóképünk forrása: wp.org)