Ölik egymást az emberek. Egyenruhában és civilben. Éjjel és nappal. Nincs se ember, se isten, hogy kezüket lefogja. Ez mindig így volt a történelemben, de vagyunk néhányan, akik őszintén hittük, hogy nem lesz mindig így. Tévedtünk. Az emberi történelem a (tömeg)gyilkosságok története. A dicső, a büszke, az „elkerülhetetlen” mészárlásoké. Mindig  magasztos eszmék nevében engedték, engedik szabadon a bestialitást. A trükk mindig ugyanaz: az ellenfél, az ellenség, a „másik” nem is ember. Mert sokkal nehezebb megölni egy embert, mint egy férget eltaposni. Egy patkányt!

A gyilkosság mindig gonosz szavakkal kezdődik. Magányos farkasok és teljes népek kezdenek el egyszerre fantáziálni, suttogni, végül már üvöltve követelni, hogy mi lenne, ha? Aztán veszik a bunkósbotot és ütnek. Meghúzzák a ravaszt, elsütik az ágyút. Ledobják a bombát. Kezükbe veszik a joysticket, hogy a kamikaze drónt az ellenség nyakába repítsék. A felsorolásból látszik, hogy milyen szépen fejlődtünk. Ma már szofisztikált eszközökkel, majdhogynem sterilen, mocsoktól-vértől távol pusztítja az ember saját faját. Ölni jobban tud, mint valaha, de már nem néz áldozata szemébe a gyilkos, mert ahhoz túl gyáva.

Ki tudja, hogy az orosz–ukrán (amerikai) háború poklából mi fog végül megszületni? Mikor köt a zsidó a palesztinnel békét? Hogy mi történik Etiópiában, Szudánban vagy máshol Afrikában a világon senkit nem érdekel. Az ENSZ pedig csak számol, összesít, statisztikákat közöl és siránkozik: ennyi meg ennyi halott, ennyi meg ennyi sebesült, ennyi meg ennyi nemi erőszak, ennyi meg ennyi éhező, szomjazó, pusztuló ember… Senkit nem hatnak meg a számok, sokat nem jelentenek.

Ez van a világon az országok, a „blokkok” között. És otthon, ugyanazon nemzet kebelében? Szépen megférnek az emberek egymás között? A világot még uraló Amerikában szinte már polgárháborús, de még kis anyaországunkban is paprikás a hangulat. A szekértáborok kialakultak, lecövekeltek, az isten se győzi meg az embereket, hogy nekik tulajdonképpen egy tábornak, egy országnak, egy nemzetnek kellene lenniük. Fogy a türelem a vitákban, ha egyáltalán vannak, de harsányan zajlik a veszekedés, a legjobb lenne a másikat egyszerűen… Sokak tenyere viszket. Még működnek a gátlások, de meddig? A politikusok pedig a tűzzel játszanak. Egyre több a nagyszájú hordószónok, de sehol egy államférfi. Messiásra sem vár már senki, nem divat.

Régi szép elképzelés, hogy a háborúknak gazdasági okai vannak. Vagyis értelmes okok. Esetleg, mi emberek, a Földön túl sokan lennénk, helyet kell csinálni időnként? Van igazság ebben, de a változatlan és megváltozhatatlan igazság mégis csak az marad, hogy ember embernek farkasa, homo homini lupus. Mindörökkön örökké, per omnia saecula saeculorum. Hiába minden: a vallás, a művészet és a tudomány vérszomjas bestiát eltakaró szépséges-okos maszkja, mert alatta éberen ott sziszeg, morog a bestia és fogát csikorgatja.

Marina Abramovici performanszművész – 1974-ben, Nápolyban – hat órán keresztül hagyta, hogy azt tegyen vele a galériában összegyűlt tömeg, amit akar. (Képünkön.) Megölik, ha több időt ad nekik! Percről percre látni, követni lehetett ahogy feloldódtak, eltűntek a gátlások, pedig ez csak egy artefactum, egy művészi túlzás és kivétel volt. Képzeljük el ehhez képest egy elfoglalt településre behatoló ellenség valóságát…

Az igazság az, hogy mindig vannak kivételek. Volt olyan is aki segíteni, védeni akarta Marinát, és még a legborzalmasabb hadsereg egyik-másik katonájában is megszólal a lelkiismeret. Kevesen vannak, ez sokra nem elég, éppen annyira, hogy társaik áldozatává váljanak a jó hajlamúak. Kétezer éve hitet és vallást alapítottak egy ilyen kivételre. Groteszk emberi természet: egyfelől Krisztus, másfelől a mindig mindent csak „parancsra cselekvő” lemmingek. Hol van a szabad akarat? Az emberi méltóság? A döntés? Keresztet válasszunk magunknak vagy némán tegyük a nyakunkba a dögcédulát?

Felvilágosult, nagyszerű, csodálatos 21. század! Ideje megkezdeni a visszaszámlálást…

(Nyitókép: reddit.com)