Adjam írásomnak inkább a Magyar Nemzeti Holding címet? Nem. Nem a Vérszerződésre gondolok, mikoris a Hét Vezér a Honfoglalásra felesküdött. Én arra a grandiózus tervre utalok, melyet Csák János kulturális és innovációs miniszter csodálattal elfogadott, miután az a Demeter Szilárd örökké nyugtalan agyából kipattant. Demeter Szilárdot nem kell bemutatni, szegről-végről földink is, de azért tisztelettel soroljuk: a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója, a Petőfi Irodalmi Ügynökség főügynöke, a Petőfi Rádió volt basszusgitárosa, filozófus, író, közíró és közbeszélő, önkéntes „vadakat terelő juhász” és szolgálatos táblatörlő, aki viszonylag rövid, de annál fényesebb budapesti karrierje folyamán sajnálatos módon leszokott a hozzá annyira illő trágár szavakról. Ja, és a legfontosabb: a rendszerhűség 120 százalékos eleven szobra. Csák János, miután nemrég L. Simon Lászlót, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatóját érdekes közjáték során kirúgta, most Demeter Szilárdot bízta meg a nemzet egyik fő kulturális templomában a főpapi tisztséggel, vagyis a főigazgatói poszttal. Igaza van a miniszter úrnak, Demeterből Vesta-szűz mégsem lehetett.

Nem csak Emese, de Demeter is szépeket álmodik: Széchényi Ferenc Közgyűjteményi Központ néven egy kalapba tenné a Magyar Nemzeti Múzeumot, az Országos Széchényi Könyvtárat, a Természettudományi, a Turisztikai és az Iparművészeti Múzeumokat, szeretett PIM-jéről nem is beszélve. Kinevezésével a kulturális és innovációs miniszter autentikus innovációs hajlamról, viszont határozott kulturális érdektelenségről tett bizonyosságot. Olyan szépeket mondott az új főmúzeumőrről, hogy a könny összegyűlt a szememben. Mindenesetre nem csodálkoznék, ha Demeter további múzeumok elfoglalására készülne. Mások bélyeget, ez az ember múzeumokat gyűjt, éppen csak a kortárs magyar irodalom nagy hányadát vetné a kukába, mint nem is olyan rég maga mondta. Ez lesz ám a közgyűjtemény! Hogy valódi központ lesz, nem kétséges, mert ez a terv közönséges központosítás.

Demeter a területen nem szakember, ezt saját maga is bevallja, de ez ma már egyáltalán nem akadály, nem kívánalom. Mindenesetre gondolkodó ember, filozófus, rutinos kultúrpolitikus, mi több nagyléptékű stratéga. Napóleon tábornokot csinált volna belőle, milyen kár, hogy egy ilyen embernek manapság csak egy főigazgatói állás jut. Nagy koponya, aki rendszerekben, és főleg a rendszernek gondolkodik. Gyakran meg is szólal és mindenről kiforrott véleménye van, igazi karakter. Tud valamit ez a székely, amit senki más. Kenyéradóinak a PIM élén szépen bizonyított, jó lesz ő egy ilyen holding vagy mi a csoda vezérigazgatójának is. Megbízható ember.

A magyarországi múzeumi szakmában most döbbent csend honol. Ez így helyes, mert a múzeumok kellemesen elsötétített termeiben nem illik hangoskodni. Ha L. Simon Lászlót, állítólagos vezetői alkalmatlansága miatt, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatói állásából rövid úton kirúgta a miniszter, most mindenki nyugodt lehet, mert igazi profi érkezik a múzeum-körúti kultikus épületbe. Hol van most, mit csinál a magyar múzeumi szakma, hogyan érvényesül a múzeumi szakmaiság? Mi ez a nagy múzeumi csend? Nem kellene a múzeumi szervezeteknek, neves szaktekintélyeknek az ügyhöz valamelyest hozzászólni, mégiscsak nem egy vidéki tájházról, hanem a Magyar Nemzeti Múzeum rangjáról és renoméjáról van szó. Keresem, de nyomát sem találom a szakmai berkekből származó hozzászólásoknak. Hallgatnak a múzsák és hallgatnak a muzeológusok is, míg az integrátor-konglomerátor Demeter Szilárd a kinevezése utáni első interjújában az Indexnek ezt mondta: „Ez nem egy független értelmiségi létmód. Van egy politikai kormányzás, amely demokratikus felhatalmazást kapott. Ez a demokrácia modellje. Ha tehát a miniszter úgy dönt, hogy holnaputántól minden múzeumnak ilyen és ilyen kötelező jellegű tevékenységet kell folytatni, akkor lehet azt mondani, hogy ez nem tetszik, de meg kell csinálni.”

Tiszta beszéd főigazgató úr! Csak ne lenne ez a gyötrő történelmi déja vu érzésem, melytől egyre kevésbé tudok szabadulni…