banner_sMBIsrBw_GOOGLE_970x250_2.gif
banner_5A50eRU8_GOOGLE_300x250.gif

Szász Csaba: Spori, ezt nem kellett volna!

A végső győztes neve ugyan még ismeretlen, de azt már most tudni, hogy vasárnap késő este – esetleg a hétfői hajnalba belemászva – angol–olasz döntővel ér véget az idei évre halasztott 2020-as labdarúgó Európa-bajnokság.

A fenti párosítást sokan előre megjósolták, nem jelent meglepetést, és az sem vitás, hogy mindkét válogatott szép játékkal, megérdemelten jutott el az elődöntőkig, ahonnan az olaszok a spanyolokkal szemben (mázlival), az angolok pedig a dánok kárára (némi bírói segítséggel) jutottak a kontinenstorna fináléjába.

A szerdai elődöntő papírformája angol győzelmet ígért, a háromoroszlánosok pihentebbek voltak, kevesebbet utaztak – egy kivételével minden mérkőzésüket Londonban játszották, – és ezúttal is hazai közönség előtt kellett kivívniuk a döntőbe jutást az időközben roppant szimpatikussá vált dán hősökkel szemben.

Sikerült. Igaz, Anglia finoman szólva is véleményes büntetőnek köszönhetően kapta meg az esélyt arra, hogy 55 év után ismét döntőt játsszon egy világeseményen. Azóta is ezen vitatkozik az egész világ, elsöprő többségben állítva azt, hogy a tizenegyes nem volt jogos. Ezt mondja Arséne Wenger, José Mourinho, a korábbi elismert játékvezető, Mark Clattenburg is, amúgy az angol(oknak) szurkolókat leszámítva szinte mindenki. De a drukkerek azért is háborognak, mert a tizenegyes megítélésének a pillanatában két labda volt egyszerre a pályán, amely miatt meg kellett volna szakítani a játékot. Erre még Cristiano Ronaldo is felhívta a figyelmet a saját Twitter-oldalán. És ha mindez nem elég, a büntető pillanatában a dán hálóőrt lézerrel vakították el a szurkolók, emiatt is simán újra lehetett volna lövetni a nyögvenyelősen berúgott tizenegyest.

Az Eb előtt sok más focibaráthoz hasonlóan én is angol–olasz döntőt vizionáltam, majd a két válogatott remek szereplését látva csak megerősödött bennem, hogy ez így is lenne helyes. Nem volt szpéci favoritom, azt mondtam, győzzön a jobbik.

Az olaszok korábbi bunkerfociját ugyan sosem tudtam megkedvelni, bár az 1982-es spanyolországi vébé gólkirályának, Paolo Rossinak a pimaszságát kivételesen élveztem. A tavaly decemberben, 64 évesen elhunyt olasz csatár volt az, aki a 39 évvel ezelőtti világbajnokságon hármat rúgott Zico Brazíliájának, kettőt Boniek Lengyelországának és egyet (épp a vébé-döntőben) Rummenigge Németországának. Ráadásul a góljait – a Brassóhoz közeli Barcaújfaluban is foghatóvá tett kisinyovi tévéközvetítéseknek köszönhetően – élőben láthattam. Naná, hogy fekete-fehérben!

Most egy másik Rossi, Marco miatt vált szimpatikussá a Squadra Azzura, ráadásul az új játékstílusukkal is kellemesen megleptek. A szerdai elődöntőt követően azonban rendesen átbillent a mérleg: határozottan az olaszoknak szurkolok.

Közben persze emelem kalapom az elbukott, nagy szimpátiának örvendő dán hősök előtt. Legjobban talán a németek tudják, mit érezhetnek most a vikingek. Mert úgy tűnik, a történelem ismétli önmagát. Az 1966-os világbajnokság döntőjében, az angolok hazai pályán a nyugat-németek ellen játszottak, 90 perc után nem született döntés, a hosszabbításban pedig egy vitatható góllal hódították el a világbajnoki trófeát. Most esélyt kaptak, hogy begyűjtsék a kontinensserleget is, és ha összejön, akkor – tetszik vagy sem – továbbra is érvényben marad az epés megjegyzés, miszerint az angol válogatott csakis akkor tud összehozni egy valamit is érő tornagyőzelmet, ha hazai pályán játszik, és a bírók is segítik.

Az angol drukkereket ezt persze a legkevésbé sem érdekli. Ahogy azokat sem, akik Gareth Southgate legényeinek szurkolnak. Viszont fogadni mernék, hogy messzemenően azok vannak többségben, akik szerint az idei Eb talán egyetlen komolyabb szépséghibáját csakis egy olasz végső győzelem tudná kiköszörülni.

Kapcsolódók

Kimaradt?