Nagyon remélem, hogy ezúttal tényleg úgy tesszük le a maszkot, hogy a jövőben már nem lesz szükség rá, amennyiben külső, nem zsúfolt helyeken szeretnénk megmutatkozni. Nem igazán tudom megmondani, hogy a járványból való kilábalás hosszú, göröngyös útján mennyire tekinthető mérföldkőnek ez a mostani mozzanat. Örülök persze, hogy mától már nem kötelező a szabadtéri maszkviselés, és hogy megszűnik az éjszakai kijárási tilalom is, ugyanakkor már hallottam szkeptikus hangokat a jövőt illetően, és természetesen én is félek attól, hogy ennek a Covid-mizériának még hosszú lesz a böjtje. Mégis bizakodóan merem remélni, hogy ezennel lezárult egy újabb áldatlan időszak, és ami ezután következik, az ennél már csak jobb lesz. Merthogy ennél volt már rosszabb is, az hótziher.

Emlékezzünk csak vissza! Idestova 14 hónapja, hogy ránk erőltették a „Maradj otthon!” üzemmódot, amit aztán ki-ki a maga módján derivált „Meredj otthon!” vagy „Dagadj otthon!” mozgalommá. Ebből született a rövid életű, és szerintem ma már röhejesnek mondható ötlet, hogy mutassunk be „helyi hősöket”, az úgynevezett „Local hero”-emberkéket, akik a jó példával elől járva mutatták meg nekünk, hogyan kell otthon, négy fal között gubbasztva életet menteni. Persze, ha valakinek hirtelen elege lett a nagy otthoni életmentésből, akkor kitölthetett egy űrlapot és mehetett az utcára, együtt tombolni a vírussal. Ma már mosolygunk azon, ha valaki felidézi, hogy akkoriban egekbe szökött a kékszesz ára, és tonnaszámra vásároltuk a vécépapírt. Sőt, nevetni kezdünk, ha még megtoldjuk az emlékidézést azzal a vicces magyarázattal, hogy az a sok törlőpapír azért kellett, mert ha akkoriban valaki elprüsszentette magát, már négyen fostak tőle.

És bár a járvánnyal és a vele járó intézkedésekkel kapcsolatosan már akkoriban is komoly konfrontációk mentek végbe a köztérben, igazából a maszkviselés kötelezővé tétele volt az, ami rendesen ketté szakította a társadalmat, hiszen ezt mindenki számára kötelezővé tették, annak is, aki amúgy támogatta az intézkedést, és annak is, aki javában hódolt a maszkellenességnek nevezett új élvezetnek. (A vakcina témája természetesen csak fokozta az ellentéteket, de az ehhez kötődő érvek és ellenérvek ütköztetése már több évtizedes múltra tekint vissza, úgyhogy ez csak egy régi vita kiújulásaként könyvelhető el. Igaz, visszajövetele egy új kifejezéssel gazdagította szókincsünket: „oltakozás”.)

Szóval a vakcina még sehol sem volt, de mi már parázs vitákat tudtunk vívni a száj és orrfedőről, annak szükségességéről, hatékonyságáról, a benne lévő fémszálról, az 5G-s antennáról, a maszkban élő férgekről, és sorolhatnám.

A dolognak szükségszerűen volt pozitív és negatív oldala is. A pozitív az volt, hogy tényleg jókat lehetett szórakozni a témával kapcsolatosan kiagyalt mémeken, beszólásokon, és vicceken. A kedvencem amúgy: „Eddig komoly riadalmat okozott, ha valaki maszkban sétált be egy bankba, ma már akkor okoz riadalmat, ha maszk nélkül megy be.”

Ugyanakkor negatív tapasztalatként éltem meg, hogy rokonaim, barátaim, jó ismerőseim mennyi marhaságot tudtak összehordani a köztérben, sőt, hogy milyen vérre menő szócsatákat voltak képesek megvívni egy-egy monumentális baromság megvédése érdekében. Jobbnak láttam kimaradni ezekből az ordenáré vitákból, viszont figyeltem és sajnos meg kellett állapítanom, hogy egy maszkra volt szükség ahhoz, hogy végre lehulljon az álarc.

Még belegondolni is rossz, hogy ugyanezen emberek alkalomadtán az én jövőmről is döntenek. Mert egy dolog a kaotikus tévhitek posványában dagonyázni, csakhogy ezek a polgártársaink olykor szavazni is szoktak...

(Borítókép: Pexels)