A pénz megváltoztatja az embert – ez főleg a kevésbé tehetősek jelmondata, amolyan vigasz, hogy „csak kicsivel több pénz kellene”, mert a több pénz több bajt is jelent, és abból nem kérnek. A gazdagok persze csak lenézően nevetnek ezen, megjegyezve, hogy a csúf nők szerint is a belső szépség a fontosabb, avagy az „elöl deszka, hátul pad” felépítésűek is azzal a hamis illúzióval ámítják önmagukat, hogy a méretesebb idomoknak nincs is különösebb jelentőségük. Pedig ma már tudományos bizonyíték is van arra, hogy külső szépséggel vagy dús kebellel férfiak körében komoly előnyre lehet szert tenni. Nem behozhatatlanra, de mindenképpen jelentősre.

Na, de vissza a pénzhez, amely a közhit szerint megváltoztatja az embert, illetve annak jellemét. Bár szerintem egy jelentősebb vagyon birtoklása nem is a jellemet változtatja meg, inkább szabad utat enged a homo sapiens igazi énjének. Kihozza belőle az állatot, ha netán ilyesmi bujkált benne, mindeddig észrevétlenül. És bujkált.

Gondoljunk csak bele: illemszabályok, etikettek, protokollok, jogszabályok, írott és íratlan törvények korlátoznak minket születésünktől kezdve életünk utolsó órájáig. Komoly erőfeszítéseket teszünk, hogy megfeleljünk az elvárásoknak, példát mutassunk életünk minden mozzanatában. Szüleink, nevelőink jó embert akarnak faragni belőlünk, de közben akarva-akaratlanul azt is megtanítják, hogyan színleljünk, elegánsabban mondva, hogyan viselkedjünk adott – számunkra kényelmetlen – helyzetekben. Vajon hányan lennénk képesek mindig és mindenhol igazi énünket adni anélkül, hogy megjátszanánk vagy visszatartanánk magukat? Hát nem sokan.

Vegyük például a férfit, akiben ott tombolnak az értékes fajfenntartási hormonok, mégis kordában kell tartsa vágyait, mert hát senki nem veszi jó néven, ha az illető sorban megkettyinti az összes férjes szomszédasszonyát. Vagy ott a munkahely, amikor a nem ritkán idióta, bunkó főnök leteremt a sárga földig, de még igazunk tudatában sem pofázhatunk vissza, mert hát gondolni kell a holnapi napra is. Hosszasan sorolhatnám a hasonló helyzeteket, a lényeg úgyis az, hogy „viselkednünk kell”. Ami persze, nem mindig, nem mindenkinek sikerül.

Az alkohol egészen jól oldja a szorongásokat, gátlásokat,  „őszintébbek” vagyunk, már nem félünk kimondani, amit gondolunk, „részeg disznókká” válunk, akiknek semmi sem szent. Vagyis egyszerűen elveszítjük a kontroll, kirúgunk a hámból, lehull az álarc, és ha netalán ki van éheztetve a bennünk lakózó állat, akkor bizony előjön. Aztán másnaposan elképedve hallgatjuk, hogy mit műveltünk, mire voltunk képesek...

Valahogy így reagálunk nagyobb pénzmennyiség birtoklása esetén is. A pénz hatalom, a hatalom pedig illúzió. Amikor azt hisszük, hogy nekünk már mindent szabad, hogy felrúghatjuk a szabályokat, semmibe vehetjük a törvényeket, akkor ne csodálkozzunk, ha azt mondják ránk, hogy megváltoztunk. Az alkoholhoz hasonlóan sajnos a pénz is tehet tönkre sorsokat, életutakat, családokat. Közvetve vagy közvetlenül. Gondoljunk csak sok újgazdag család csemetéire, akik alapból kapják a pénz hatalmának illúzióját, apjukkal ellentétben még az önmegtartóztatás látszatát sem hajlandóak kelteni: duhajkodnak, dorbézolnak, uralkodnak mindenen és mindenkin, ha kedvük szottyan, lopnak, csalnak, ittasan vagy betépve karamboloznak, ne adj isten embert ölnek, mégis magasról tesznek az egészre, mert apucinak van annyi pénze, hogy a család fekete bárányának tisztára mosása érdekében akár az „igazságot” is megvásárolja.

Persze, hiba lenne általánosítani. Volt szerencsém olyanokhoz, akiket nem „változtatott” meg a pénz. Na jó, az életmódjukat igen, de jellemüket nem. Sőt külön gonddal figyeltek arra, hogy a gyermekeiket se „rontsák el”. Őelőttük emelem kalapom, amiért nem a pénz uralkodik rajtuk, hanem fordítva. Ritka kincs ez, olyan, amire oly sokan, oly kevés eséllyel áhítoznak.