Az óránk szerint már nyár van, a kalendárium szerint még tavasz. Igazából az sem. Inkább valami olyasmi. Vagy ahhoz hasonló. Annak is mondható!

Már odébb is tettük az első tavaszi hónapot, ráadásul úgy, hogy tavaszban nemigen volt részünk. Legalábbis erre utal az a hiányosság, amelyet odabent érzünk. Talán mert többre számítottunk. Túl sokat vártunk tőle, és most mindannyian úgy érezzük, ennél azért több járt volna. Ugyanakkor az is lehet, hogy a hiba nem is a tavaszban van, hanem bennünk. Egyszerűen túl magasra tettük a lécet, és most elégedetlenül adunk hangot a hiányérzetünknek. De nem feltétlenül jogosan.

Hisz eddig is volt már olyan, hogy áprilisban havazott. Az én emlékeimben is ott él egy flash, hogy április közepén, nyakamban a néhány éves fiammal, térdig érő hóban taposunk a piros tojásokért. De az rég volt, egy mostanság divatos szóhasználattal élve, még a békeidőben. Mert ha netalán most áprilisban ismét kezdene havazni, akkor egyemberként hördülne fel a világ: Ilyen nincs! Ez nem lehet igaz! Miféle szemétség ez?!

Pedig mindannyian tudjuk, hogy március nem is igazi tavaszi hónap, sőt, inkább nevezhető télinek. Első három hetében az éjszakák hosszabbak, mint a nappalok, Sándor, József és Benedek zsákolása is inkább csak iránymutató, agyonhype-olt marketing bemutató, egy kis kóstoló, hogy ne adjuk fel, a tavasz nem halt meg, még létezik, éppen csak most ébredezik és próbálja összeszedni magát. Éppen ezért ne legyenek túl nagy elvárásaink, mi sem szoktunk rögtön ébredés után a maximumon pörögni. Az áprilist meg jól ismerjük, szeret hülyülni velünk. Olykor túl is játssza a szerepét, ezért jól tudjuk: bármit is mutat nekünk, nem szabad csodálkozni. Igazából a május az, amely a dalnok szerint száz csodát ígér, sőt olykor be is vált néhányat.

Ismételten hangsúlyozom, nem a tavasszal van baj, hanem velünk. A mi elvárásaink voltak túl nagyok, ami nagyon is érthető. Immár több mint egy éve, hogy feltették életünket egy örökmozgó ringlispilre, amelyen azóta is rajta vagyunk, pörgünk körbe-körbe, mint a zárlatos vattacukorgép. És már rendesen émelygünk, hányingerünk van az egésztől. Leszállni pedig nem lehet.

Még tiniként futottam először szembe az „Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni!” graffitivel. Akkor jót nevettem rajta, poénosnak tűnt, a mélyebb értelmezéséhez túl tejfölösszájú voltam a nagybetűs Élet ranglétráján. Ma már persze messze nem tartom annyira viccesnek azt a falfirkát, hisz saját bőrömön tapasztalhatom, hogy milyen az, amikor „nincs kiszállás”.

Igen, már több, mint egy éve, hogy fenekestül felforgatták életünket. Igen, rohadtul vártuk ez a tavaszt, mi több, talán sosem volt még olyan tavasz, amit ennyire vártunk volna. Pedig tudjuk, pusztán a tavasz érkezése önmagában semmit nem old meg. A húsvéti böjt is véget érhet, ez is csak félmegoldás. Van ugyanis egy másik tél, egy másik böjt, amely immár 13 hónapja tart kelepcében minket, nem is csoda, hogy a fenébe kívánjuk az egészet. Talán nem is azért, mert ebből a távolságból már nem is látjuk a járvány elejét, hanem mert a vége nem akar sehogy sem felsejleni. Egy másik tavasz, egy másik feltámadás, egy másik újjászületés az, ami túl sokat várat magára.

Áldott húsvétot!