Valamikor nagyon régen, még a kezdetek kezdetén a labdarúgás pusztán játék volt. Menekülés a mindennapi robottól, a bérmunka fizikai és idegi terheinek kelepcéjéből. Felszabadulást, kikapcsolódást jelentett játékosnak és nézőnek egyaránt. Aztán közbeszólt a pénz. A tőke világa remek lehetőséget látott a szabadidő eltöltésének eme módjában, megmozdult a kapitalisták fantáziája, megnyíltak a bukszák, előkerültek a csekkfüzetek. Aztán ahogy teltek az évtizedek, úgy nőttek a foci által megmozgatott pénzösszegek is, mára már üzleti termékké vált, piaci áruvá, azzal az egyetlen egy céllal, hogy profitot termeljen, sőt, hogy maximalizálja a bevételeket. És mivel a foci fikarcnyit sem vesztett népszerűségéből, továbbra is egészen jól hoz a konyhára. Ma már a pénz az egyik legnagyobb hajtóerő a fociban. Nem csak a pályán. Mert amíg a gyepen, mezbe öltözött, vagyonokért igazolt értéktárgyak között vándorol az a fránya bőrgolyó, addig a nyakkendős urak irodáiban dollár-milliárdok cserélnek gazdát kenőpénzek, magánbizniszek, monopóliumok formájában.

De van még valami, ami még a pénznél is hamarabb rányomta bélyegét a labdarúgásra. Az üzleti törekvések mögött mindig ott volt a politika is, a politikai-hatalmi érdek, a populista politikai reklám. Ne feledjük, már az első sportklubok is társadalmi, vallási vagy oktatási csoportok mentén szerveződtek. És azóta a sport politikai reprezentációs szerepe csak erősödött. Az elmúlt másfél évszázadban sok alkalommal került egymással kapcsolatba a politika és a futball. 1938-ban az angol válogatott Adolf Hitler kedvéért náci karlendítéssel üdvözölt egy másik tömeggyilkost, Joseph Goebbelst. Spanyolországban Franco tábornok mindent elkövetett a Barcelona elnyomásáért és a királyi klub, a Real Madrid sikereiért. Rákosi arra használta a futballt, hogy megmutassa: rendszere ebben is jobb, mint az „imperialista”, így az Aranycsapat, amellett, hogy végigverte a világot, politikai missziót is teljesített. A kommunisták persze rájöttek, hogy a sportsikerek elvonják a figyelmet a megélhetési nehézségekről, így a szocialista országok mindegyike nagymértékben, olykor erején felül is támogatta a labdarúgást. Minden nagyobb állami vállalatnak, üzemnek volt csapata, nevük ennek megfelelően tükrözte vasutas, bányász, kohász, stb. voltukat. De voltak a kommunista ideológiát hordozó nevek is: Haladás, Lendület, Kitartás, Törekvés, Akarat, Jövő. Legjobb dolguk azonban mégiscsak a szovjet mintára létrejött minisztériumi csapatoknak volt. A honvédségnek ott volt a Steaua, a Honvéd, a Legia, a Dukla, a Partizan, Vorwärts vagy a CSZKA. A belügyi-titkosszolgálati egyesületek legtöbbje a Dinamo nevet kapta, kivétel Magyarország, ahol csak a D betű utalt arra, hogy a Dózsák a belügyisek csapata. Jugoszláviában és Csehországban a vörös csillagot viselték nevükben és címerükben (Crvena Zvezda, illetve Ruda Hvezdá), míg Bulgáriában a szabadságharcos Vaszil Levszkiről nevezték el a belügyi klubot. A csapat szempontjából pedig egyáltalán nem volt mellékes, hogy az adott ország minisztériumának első embere mekkora politikai súllyal rendelkezett.

Azóta persze sokat változott a világ, de a különféle ideológiák ma is éppúgy jelen vannak a fociban, mint régen. A focimeccsek egyre inkább a közös identitásra építő idegengyűlölet eszközei lettek. A románokat leggyakrabban a focistadionokban „cigányozzák”, és az erdélyi magyarokat is legtöbbször itt szokták verbálisan kikergetni az országból. Való igaz, hogy az Európai Labdarúgó Szövetség már hosszú évek óta harcol a rasszizmus ellen, de bármennyire is pozitív a végcél, az odavezető út igencsak rögös, ráadásul tele van furcsa túlkapásokkal.

Petry Zsolttot már senkinek nem kell bemutatni, ő az a kapusedző, akit a német Hertha BSC csapata simán kirúgott a Magyar Nemzetnek adott interjúban bevándorlással és az azonos neműek házasságával kapcsolatban tett kijelentései miatt. Hiába voltak elégedettek a szakember munkájával, azt mondták, nyilatkozata nem illeszkedik a Hertha toleranciával és esélyegyenlőséggel kapcsolatos szellemiségéhez. Kissé furcsa, hogy az a klub, amely a toleranciát alapértékének tartja, nem tudja tolerálni az ellenvéleményt... Szijjártó Péter magyar külügyminiszter nem véletlenül kérdezte, hogy „hol vannak a véleménynyilvánítás szabadságáról másokat kioktató liberális európai politikusok most, amikor Németországban azért rúgtak ki a munkahelyéről egy embert, mert elmondta a véleményét a migrációról?” És az sem véletlen, hogy a magyar külügy bekérette hivatalába Németország budapesti nagykövetségének ügyvivőjét. Naná, hogy a szakember kirúgása miatt.

De Petry Zsolt előtt is többen porul jártak már. Az Angol Labdarúgó Szövetség (FA) elnökének Greg Clarke-nak le kellett mondania, amiért a „színes játékosok” kifejezést használta a fekete futballistákra egy nyilatkozatában. Amúgy a fekete szóból mára már tabu lett.

Edinson Cavani uruguayi focistát három meccsre eltiltották és 100 ezer fontra büntették, mert a közösségi oldalon „negrito”-nak szólította egyik barátját. Aligha gyűlöletből tette, nem csoda, hogy egész Uruguay kiállt mellette.

Sebastian Colţescu román játékvezető is tudna mesélni a „negru” szó használatáról, ami bár nem volt szerencsés, de nem is volt rasszista. Mégis kivizsgálás indult ellene és bár utólag elfogadták a magyarázatát, mégsem vezethet többet nemzetközi mérkőzéseket, mert visszavonták az erre jogosult elit játékvezetői csoportból.

Úgy tűnik a „fekete” szó feketelistára került, épp ezért furcsa, hogy focisták ezreit letérdepeltető Black Lives Matters mozgalom – nevéből eredően – igencsak rasszistának mondható, más kérdés, hogy ez már senkit nem zavar.

Igen, a labdarúgásának megvannak a maga fekete foltjai. De ettől még nem lesz fekete sport. Igaz fehér sem, annak ott van a tenisz. És szerencsére pénztől és politikától függetlenül mi továbbra is élünk-halunk a fociért. Egyszerűen imádjuk! Feketén-fehéren!