Érdeklődéssel vártam a Közösségi Párbeszéd tábort, mivel a napokban nem tartózkodom Európában, reméltem, hogy a jobb és baloldali sajtó tudósításaiból kiderül, mi Magyar Péter és a Tisza Párt elképzelése a magyar–magyar párbeszéd lehetőségeiről, milyen a TP Erdély-politikája, milyen elképzelései vannak a civil együttműködésről, hogyan fordítható meg a társadalom polarizálódása. Sajnos, csalódnom kellett.

Talán túlzottan nagyok voltak az elvárásaim, amelyeket a főszervező, Kátai István beharangozó szavai is tápláltak: „A rendezvény célja, hogy érdemi, nyitott párbeszédet kezdeményezzen a demokratikus megújulás, a közösségi felelősségvállalás, a társadalmi igazságosság, a fenntarthatóság és a határokon átívelő együttműködés kérdéseiről. (…) Kiemelt téma lesz a sajtószabadság helyzete is, külön programpontban, amelyben Lukács Csaba (Magyar Hang) és Gáspárik Attila (Marosvásárhely) osztják meg tapasztalataikat a független média működésének lehetőségeiről, a cenzúra formáiról és az újságírói felelősség mai kihívásairól. A beszélgetés interaktív formában, a hallgatóság bevonásával zajlik.”

Szomorúan olvastam, hogy a rendezvényről több erdélyi magyar lap és tévétársaság újságíróját kitiltották. (Ez a példátlan eset kissé mérsékli az önvádamat, hogy nem mehettem el a táborba, mert nyári vakációmat még márciusban erre a periódusra időzítettem.) Valószínű, a Maszol vezető publicistájaként – noha Gáspárik Attilával régi és Kátai Istvánnal is ismerősök vagyunk – engem sem engedtek volna át a tábor kapuin, hiszen miután azt firtatták a szabadság tábora fölött őrt álló amazonok, hogy a Maszol milyen irányultságú, kollégáimat is kitiltották a rendezvényről. Akárcsak a Székelyhon.ro, a Marosvásárhelyiek.ro, a közszolgálati TVR munkatársait.

Még abszurdabb keretet szabott a kitiltásnak, hogy abban a pillanatban éppen a sajtószabadságról beszélgettek a rendezvény színpadán.

Mentségükre szólhat, hogy csupán a cenzúra és az öncenzúra áldatlan hatásairól értekeztek, a sajtó előzetes korlátozásáról már nem. Pedig ezt éppen ők követték el. Ami igaz, nem annyira látványos, mint az eltérő vélemények elhallgattatása, de még károsabb is annál, hiszen a tájékoztatáshoz való jogot súlyosan sértik. Olyan protoelőzetes korlátozás, amire a demokráciában ritkán találunk példát.

Az utólagos magyarázkodások fölöslegesek: ami megtörtént, megtörtént.

Számomra az az igazán furcsa, hogy a hazai közélet leghangosabb véleményvezérei – Gáspárik Attila mellett Parászka Boróka és mások –, akik bevallottan harcos védelmezői a sajtószabadságnak, ezúttal hallgatnak. (Vig Emese legalább alákérdezett Magyar Péternél.) Valószínű, úgy gondolják, hogy megérdemelte a „propagandasajtó”, megérdemelték „a bértollnok újságírók”, maguk keresték maguknak. De jobb ezt nem hangoztatni! Elég elégedetten dörzsölni a kezünket: mi nem ilyenek vagyunk; á’, dehogy!

Nem is vártam tőlük másra. Megszoktam már, hogy a magyar társadalmakban a szabadság- és jogvédelem nem elvek szerint szerveződik, hanem a jogvédők ideológiai irányultsága szerint.

Ami elkeserített, hogy keddig nem szólalt meg a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) sem. Keddi állásfoglalásában pedig igyekszik elmaszatolni a táborszervezők felelősségét, felemlegetve az M1 riporterének parajdi viselkedését, mintha ennek lett volna köze a nagyadorjáni botrányhoz.

A Maszol újságíróját és a Maszolt fölösleges figyelmeztetni, hogy „a politikai szembenállás indulatos, botránykeltő megnyilvánulásainak nincs helyük a médiában.” Ami nem igaz, mert a bulvármédiában van, de az erdélyi sajtópalettán – éppen az újságírók erkölcsi érzéke és szakmai képzettsége miatt – nincs bulvárlap, és a botránykeltő magatartás sem jellemző sem az úgynevezett jobb-, sem a baloldali újságírókra.

A MÚRE nem a magyarországi politikai szekértáborok békegalambja, hanem a romániai magyar újságírók érdekvédelmi szervezete.

Ami pedig fájt, hogy az aktivista újságírás után átszivárgott Budapestről az újságírók közti szakmai bizalmatlanság is, a szekértáborba való behódolás és kényszerítés káros jelensége is.

Remélem, hogy mégis érvényes és követendő marad a legnagyobb magyar liberális gondolkodó, Kossuth Lajos vélekedése: „A sajtószabadság jótékonyságát s áldását az emberi nemre nézve nagyobb kincsnek tartom, mintsem hogy e mellett fennakadnék a sajtószabadsággali visszaéléseken, minden emberi institutiónak megvannak fény- és gyarló oldalai s nekünk arra kell tekinteni, hogy ha több a fény- mint az árnyékoldala valamely institutiónak, akkor az institutiót tartsuk meg.”

És a sajtó institucióját csak akkor lehet megtartani, ha nincs vagy legyűrhető a cenzúra, és nincs a sajtó előzetes korlátozása.

(Nyitókép forrása: Facebook)