Holnap lesz a gyermeknap.

Így: gyermeknap. Nem is emlékszem, valaha valaki mondta-e így: a gyermekek napja. A gyermeknap egyébként nem a nyugati civilizáció találmánya. Jóval korábban mint hogy világnappá nyilvánítsák június elsejét, egy vesztes évszázad lezárásaként Törökhonban lerakták a megújult, független, világi és modern Török Köztársaság alapjait. Ugyanazon a napon, 1920. április 23-án a köztársaság atyja, Kemal Atatürk javaslatára elhatározták, hogy ez a nap egyben a gyermekek napja is legyen, mert ők jelentik a jövőt, nekik kell a szabadságot és függetlenséget megőrizni.

Mára jobbára megkopott az a gyakorlat, hogy a gyermekek napján a kiskorúak delegálhatják saját képviselőiket a török hivatalokba, hogy még a legfelsőbb vezetők is háttérbe vonulnak és átengedik székeiket a kiválasztott gyerekeknek és ezen a napon ők helyettesítik a Török Nagy Nemzetgyűlés képviselőit, hogy a gyerekeket érintő kérdésekről beszélgessenek. De Kemal Atatürk nagyszerű előrelátása beérett. A Török Birodalom lakossága 1918-ban akkora volt, mint Magyarország lakossága. A gyermekek tisztelete, már-már istenítése, akarása elvezetett oda, hogy ma a világon több mint 80 millió török él, négy és félszer több, mint a második világháború végén. Az egykézés, az áldott állapot átkeresztelése terhességé, az önzés és az utóbbi időben a Föld megmentési kísérlete a nem szülünk gyereket harci felhívás által pedig oda, hogy valamivel kevesebb a magyar, mint 1918-ban.

Ma a „haladó” gondolkodásúak azt szajkózzák, hogy szégyen magyarnak lenni.

A török gyerekeknek megtanítják a fogadalmat, mely így szól: „Török vagyok, becsületes és szorgos. Alapelvem, hogy oltalmazzam a fiatalabbakat, tiszteljem az idősebbeket, hazámat és nemzetemet pedig önmagamnál is jobban szeressem. Eszményképem a feltörekvés és a haladás. Ó nagy Atatürk! Esküszöm, hogy az általad megnyitott úton feltartóztathatatlanul igyekszem eljutni az általad kijelölt célhoz. Hadd ajánljam fel életemet ajándékként a török nemzet javára! Mily boldogság, ha valaki azt mondhatja magáról, hogy török vagyok.”

A haladók és a maradiak egyaránt a Nyugat nagyszerűségét hirdetik a keleti elmaradottság mellett. Oda kergetnének vissza minket, erdélyi magyarokat, na jó, Mongóliába, nem Törökországba. Mert azért csak megérinti őket a török példa nagyszerűsége, még ha nem is akarják követni. Megrémíti az a számukra nagyon is valószínű veszély, hogy nem lesz másként ezúttal sem: a Föld azé, aki benépesíti.

Miközben – igaz lecsengő – ideológia hódít Nyugaton: a környezetünket úgy lehet megóvni, ha nem vállalunk gyermeket, csökkentjük ezzel biológiai lábnyomunkat, Törökországban még ma is ritka fiú név, a Yeter (Elég) vagy női név a Songul (Utolsó Rózsa).

Milyen jó lenne, ha június elsején a gyermekek napját ünnepelnénk gyermeknap helyett.

Gyermekek nélkül kérdésessé válik, hogy lesz-e holnap.

(Nyitókép forrása: Freepics)