Henry Kissinger száz éves korában tért meg Istenéhez, nem sokkal azután, hogy megírta utolsó, profetikus könyvét, az állam vezetéséről – Hat politikai stratégia a XX. századból című munkáját. Magyarul az MCC Press adta ki. Számos megállapítása elgondolkodtató, s tovább gondolásra érdemes mindazoknak, akik esélyt adnának az emberi civilizációnak a túlélésre.

Kissinger alapgondolata az, hogy az Egyesült Államok történelme során először kényszerül arra, hogy olyan geopolitikai versenytárssal szálljon szembe, amelynek erőforrásai potenciálisan felérnek az övéivel. Ráadásul az Egyesült Államok és Kína is kivételesnek tartja magát, igaz másképpen. Az USA azt a gondolatot képviseli, hogy az ő értékei egyetemes érvényűek, amelyeket végül mindenki átvesz vagy legalábbis át kellene vennie. Kína pedig civilizációjának egyediségével, kulturális fölényérzetével és lenyűgöző gazdasági teljesítményével ösztönözne másokat arra, hogy tiszteletben tartsák prioritásait. Kissinger figyelmeztetett, hogy mivel mindkét ország arra számít, hogy maga alá tudja rendelni a másikat, és ebből származhat a baj.

A világ jövője szempontjából a kulcskérdés az, hogy a két óriás megtanulja-e, hogyan lehet az elkerülhetetlen stratégiai rivalizálást ötvözni az együttélés gyakorlatával – vélekedett az egykori amerikai külügyminiszter. Ha megtanulja, úgy elkerülhetővé válhat a civilizáció összeroppanása is.

Kissinger könyvében nem elsősorban az Egyesült Államok és Kína katonai konfliktussá terebélyesedhető versengéséről szól, hanem hat olyan vezetőről, akik válságos időszakban saját országuk társadalmánakk és a nemzetközi rend fejlődésének építészeivé váltak. Kissinger szerint ők azok, akiknek példáját követnünk kell: Konrad Adenauer, Charles de Gaulle, Richard Nixon, Anvar Szádát, Li Kuang-jao és Margaret Thatcher.

Kissinger úgy vélte, egy vezetőnek kreatív módon, mintegy diagnosztaként kell gondolkodnia, és egyensúlyba kell hoznia a múltból eredő tapasztalatokat a jövőre vonatkozó megérzéseivel. Az intuitív irányérzék teszi lehetővé a vezetők számára, hogy célokat tűzzenek ki, és kijelöljék a stratégiát. Ahhoz, hogy eme stratégiák inspirációként szolgálhassanak a társadalmak számára, az államférfiaknak nevelőként kell működniük – el kell magyarázniuk a célokat, eloszlatni a kétségeket és támogatókat toborozni. Az pedig a rossz vezetés jele, ha a vezetőnek kényszerítő eszközökhöz kell nyúlnia, ugyanis a jó vezető inkább felkelti az emberekben a vágyat, mintsem kötelező irányt diktálna. Kissinger szerint egy államférfi legszükségesebb tulajdonsága a bátorság, hogy az összetett és nehéz választási lehetőségek közül kiválassza az irányt; továbbá a határozott jellem, hogy kitartson egy olyan cselekvési irányvonal mellett, amelynek előnyei és veszélyei a választás pillanatában csak homályosan sejlettek föl.

Kissinger úgy látta, hogy válságos időszakban az előrelátó államférfiak feladata, hogy gondoskodjanak társadalmaik önazonosságának megőrzéséről, illetve a nagyszabású jövőképpel kapcsolatban óvatosságra intsenek, és a korlátokat is bemutassák. „Az államférfiúi szerepet követő bölcs vezetők felismerik, hogy az új körülmények mikor teszik szükségessé a meglévő intézmények és értékek meghaladását” – írja, de megjegyzi: azzal is tisztában vannak, hogy hol az a határ, amit ne léphetnek át.

A próféta típusú vezetők saját transzcendens vízióikkal támasztják alá az igazukat, fő feladatuknak azt tartják, hogy eltöröljék a múltat – annak kincseivel és rémségeivel együtt – fejtette ki könyvében az egykori diplomata.

Kissinger arra hívta fel a figyelmet, hogy a korábban általa üdvözítőnek tartott meritokrácia bukdácsol, „a civil hazafiságot háttérbe szorította az identitásalapú frakcionalizmus és a versengő kozmopolitizmus, miközben nyugati oktatási intézmények már nem érzik feladatuknak, hogy polgárokat – köztük államférfiakat – neveljenek.”

Kissinger elkeserítőnek tartja, hogy a társadalomban megkérdőjeleződnek a jellembeli és intellektuális tulajdonságok, amelyek a történelem során arra szolgáltak, hogy a vezetőket a népükhöz kössék. Figyelmeztet, hogy nem ártana figyelmet fordítani arra, hogy az új technológia által ösztönzött építő és romboló szellemi szokások egyensúlyba kerüljenek.

Kissinger testamentumából kirajzolódik az a jóslat, amelynek következményeire érdemes volna reflektálni. Az idős külügyminiszter háborúról szóló józan figyelmeztetésére azonban legutóbb sem hallgattak a próféta vezetők.