Az első emlékeim a Román Rádióról három-négyéves koromból valók. Édesapám nagynénjéhez látogattunk el, aki a brassói gázgyár egykori bérlakásaiban lakott, s hirtelen a csendben a falon függő diffúzorból megszólalt egy kellemes hang. Nem értettem mit mond a néni, de kapacitáltam édesanyámat, hogy keressük őt meg. (Később megtanultam, hogy a falaknak nemcsak szájuk van, hanem mindenekelőtt fülük.)

Gyerekkoromban mindig szólt otthon a rádió: a marosvásárhelyi, majd a temesvári, aztán a bukaresti és végül a vásárhelyi ismét. No meg, esténként a fűtőtestre tett Szokol vevőkészülékkel vadászott édesapám az újvidéki rádió kívánságműsorára, főként miután legjobb barátja disszidált Németországba és Sárgarózsa fedőnév alatt dalban üzent az itthoniaknak. És vadászott a Szabad Európa Rádió híreire is, én meg kíváncsian tudakoltam, hogy Ambrus Márton a rokonunk-e. (A kétezres években tudtam meg, hogy becsületes polgári neve Skultéty Csaba, találkoztam is vele, lenyűgözött emberi minősége.)

Középiskolásként valósággal őrületbe kergettem a szüleimet, amikor vasárnaponként bezárkóztam a szobámba – nem szabadott engem zavarni – és Iosif Sava komolyzenei műsorát hallgattam. A harmónia pillanatai voltak azok a szocializmus kakofóniájában.

A szabadságvágyat pedig Florian Lungu dzsesszműsorai hozták közelebb.

A nyolcvanas évek második felében csak a bukaresti rádió magyar adása maradt, s ahogyan megtanultunk a sorok között olvasni, úgy tanultunk meg a hanglejtésekből áthallani.

Amikor tévéztem, gyakran szólt rám édesanyám, halkítsam le. A forradalom után, ha Mag Péter rádiós műsora ment, gyakran bekiáltott a konyhából: Hangosítsd fel, hallani akarom! Mert a bukaresti rádió magyar adása volt az, amely jelezte, mégis történt valami változás, lehet – már?, még? – szabadon beszélni.

Madarat lehetett volna fogatni velem, amikor Majtényi Ági felkért, legyek a rádió tudósítója. Bogdán Tibivel az együttműködés nemcsak munka volt, hanem tanulás is, sokat tanultam tőle, azt is, hogy mi az igazi szerkesztői munka. Abban az időben a bukaresti rádió magyar adása volt az egyetlen közeg, ahol a teljes erdélyi magyarság híreit egyben tálalva találta meg a közügyeink iránt érdeklődő. Most már sehol… Mert túlbuzgó vátesz tönkre tette a tudósítói hálózatot. Ha jót nem tehett, legalább rosszat tett. Merő jóindulatból…, természetesen!

A rádió ismereteket nyújtott és ismertté tett. Riportúton voltam Jobbágytelkén Balla Anti bácsival készültem interjúzni, bemutatkoztam, de láthatóan nem figyelt rám. Bement a kamrába, akközben mi, Csíkos Rolland kollégámmal beszélgettünk. Megváltozva, mosolyogva jött vissza Anti bácsi a szobába, rám mutatott: Ambrus Attila Brassóból mondta, majd megölelt. Fantasztikus beszélgetés következett…

A rádiót ma is hallgatom. Ma is öröm tölt el, hogy magam is megszólalhatok benne szerdánként, hogy arról beszélhetek, ami hitem szerint a közös dolgunk, közös érzésünk.

És akkor sem tekerem el a gombját (fiatalok kedvéért nem kapcsolok más adóra), ha olyat hallok, amivel nem értek egyet, ami fölháborít, mert a rádió nem a monológusok tere, hanem a dialógus eszköze, amit bűn, mi több hiba lenne elhallgattatni.

Isten éltesse a születésnapját ünneplő Román Rádiót, hogy soha ne halkuljon el a magyar hang Bukarestből!

(Nyitókép: Pexels)