A hiány mint a kommunizmus emlékjele

Pontosan hatvan évvel ezelőtt rombolták le Erdély egyik, ha nem a legszebb református templomát, az Alpár Ignác tervezte, neogótikus brassói Istenházát.

A brassói magyar reformátusság több évszázados álma valósult meg ezzel. Sikerült méltó templomot építeniük, amely kifejezte az itteni reformátusság küzdelmeit, élni akarását, jövőbe tekintését. S nemcsak számukra jelentett sokat ez az épület, hanem az egész városnak. 1924-ben így írt erről Csia Pál akkori lelkész: „A Brassót járó idegen áhitatos ámulattal állt meg a »Goldschmiedzwingernél«, ahol az omladozó bástyák és szennyes vízű tó helyén, büszkén, szilárdan, makulátlan ízléssel állt előtte az Isten szent háza, hirdetve a magyar kálvinista áldozatkészség és alkotó Géniusz dicsőségét.”

A kommunista korszakban azonban más géniuszt nem tűrt meg a hatalom, csak a legfőbb vezért, a múltat végképp eltörülni lett a kultúrideológiai jelszó, s még nagyobb hévvel fogtak az aparatcsikok a cancel culture korai megvalósításába – jóval megelőzve a Nyugatot –, ha egyúttal az erdélyi magyarság jelenlétének nyomait, jövőképének alapjait is eltüntethették.

Ambrus Mózes frissen megjelent könyvében ismerteti az egyház, a brassói magyarság ellen intézett támadás szakaszait: „A kommunista hatalom első csapásmérése az egykori felekezeti iskola épületét érte. Az egykori iskolát, amely a parókia mellett volt, lebontották. 1962. szeptember 23-án a presbiteri gyűlés újabb városi „kérésről” tárgyalt. Jelentették, hogy a Carpați Közélelmezési Tröszt városrendezési tervre hivatkozva azzal a kéréssel fordult az egyházközséghez, hogy egyezzenek bele a parókia lebontásába, hogy annak helyén a Carpați szálloda új szárnyát felépíthessék. A városrendészet ígéretet tett, hogy a lebontott épületért a gyülekezetet kártalanítják, akár úgy is, hogy egy másik épületet adnak helyette.”

Ha fenti kérés megvalósul – válaszolta a persbitérium –, akkor fájdalommal ugyan, de a gyülekezet hozzájárul a parókia lebontásához, „sőt segítő készséggel kíván lenni a szocialista építőérdekkel szemben.” 1962. augusztus 25-én az egyházközség levelet kapott a Carpați vállalattól, melyben értesítették a gyülekezet vezetőit, hogy az újabb tervek már nemcsak a parókia lebontását érintik, hanem szükséges a templom lerombolása is.

Az utolsó istentiszteletet nagy érdeklődés övezte, annyian akartak részt venni rajta, hogy nem is fért be mindenki a templomba. Nemcsak reformátusok mentek el, hanem a brassói magyarság más felekezeteinek tagjai is kíváncsiak voltak erre az alkalomra. Bizonyítja ez azt, hogy a templom nemcsak a református híveknek volt fontos, hanem szimbolikus épülete volt az egész brassói magyarságnak.  Visszaemlékezések szerint mindenki, még a lelkipásztor is sírt. Az utolsó istentisztelet végén a Tebenned bíztunk eleitől fogva című 90. zsoltárt énekelte a gyülekezet, amely a református egyház himnusza. Született egy határozat, hogy onnantól kezdve a 90. zsoltárt minden istentisztelet végén el fogják énekelni, és ez emlékezteti majd a brassói reformátusságot a hajdan volt templomára. Az ígéretet meg is tartották.

Arról hogy milyen textusról beszélt Z. Albu Zoltán lelkipásztor  nem maradt feljegyzés. Könnyen megtörténhet, hogy elhangzott a reménység szava is: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk...”

És valóban.

A brassói magyar reformátusságot kívánták eltörülni, a magyarság gerincét megtörni.

Ma három református egyházközség van a Cenk alatt.

A templom helyén pedig park van. Az üresség beszél a leghangosabban a kommunizmus gazemberségeiről.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

Kapcsolódók

Kimaradt?