Herta Müller 70 éves. Augusztus 17-én, és azóta sem említették ezt meg a romániai hírtévék, a kulturális csatornák, még a Facebookon sem szólt senki róla. Igyekeztek megfeledkezni erről, noha Herta Müller az eddigi egyetlen Nobel-díjas írón(k), aki Románia területén született, sőt, élményeit a romániai társadalmi állapotokból, viszonyokból eredezteti. Igaz, ő maga írta: „ha nem mentem volna el, nem bírtam volna ki Romániában...”

S ami még ennél is lehangolóbb, az a másfél évtizeddel ezelőtti, a „rendszerváltás” után másfél évtizeddel tett megállapítása: „Megbolondulnék, ha a mai Romániában kellene élnem. Az összes kulcspozícióban ugyanazok az emberek ülnek, ugyanazzal a mentalitással. Gyakorlatilag nem változott semmi.”

Ugyanazok az emberek, akik miatt Herta Müllernek 1987-ben el kellett hagynia az országot, akik megakadályozták, hogy tanítson és egy gépgyártó üzem műszaki fordítójaként foglalkoztatták, csak azért, mert határozottan megtagadta, hogy besúgja barátait a Szekuritátén, a hírhedt titkosrendőrségen.

Herta Müller amúgy is szálka volt a hatalom szemében, nem volt ugyanis egészséges származású, ahogyan akkoriban mondták: munkás szülők paraszt gyermeke. Apja SS-tiszt volt. Önostorozó őszinteséggel írta le róla: „A legszörnyűbb dolgokat csak azért nem tette meg, mert szerencséje volt, mert nem kapott rá megbízatást, mert soha nem volt ott, ahol épp azt kellett volna megtennie.”

Anyját a német nép kollektív bűnösségének vádjával illették, és több évnyi szibériai kényszermunkára ítélték. Az írónő úgy emlékszik Romániára, mint Európa ama sarkára, ahol „az etnocentrizmus mindennapos jelenség volt, szinte mindenkiben élt. A mi esetünkben ezt még tetézte a náci múlt, amitől nem határolódtunk el. Nem is foglalkozott közülünk vele senki. Ehhez persze az adott alapot, hogy az állam sem nézett szembe saját történelmével. Románia Antonescuval szintén Hitler szövetségese volt, de Románia meghamisította a történelmét. A hivatalos történetírás szerint a románok mindig is a győzedelmes szovjet hadsereg oldalán álltak, pedig ez csak a háború utolsó három napján volt így. És akkor a német kisebbség azt mondta: ha a románok meghamisíthatják a történelmüket, akkor mi miért kell, hogy azt mondjuk magunkról, nácik voltunk?”

Őszinte vallomása magyarázat arra, hogy számára az írásnak miért van több köze a hallgatáshoz, valaminek az elhallgatásához, mint a beszédhez. Mert Kelet-Európában mindig egyensúlyozni, megfontolni kell, hogy mit ad közre a polgár, ha ír, ha saját magáról vagy saját csoportjáról, népéről ír.

Abban az időben, amikor Herta Müller elhagyta a kommunista lágert, azt kellett mondani, amit nem gondoltál, vagy azt kellett gondolni, amit nem mondhattál, nem írhattál le. A diktatúrában csakis ilyen helyzetek léteznek. „Ha az embert, mint engem is, folyton megfigyelt a titkosszolgálat, akkor még a baráti körében is olyan dolgok léteznek, amelyekről hallgatni kell! És ha az ember beszélt, akkor mindig valami másról kellett beszélnie, és megtanult tagadni és hallgatni” – mondta Herta Müller.

Valami mást, valami borzalmas igazságot is kimondott, amit csupán ő, a szálkás szavú romániai sváb író érthetett meg. Azt, hogy a diktatúra bizony erős várunkat, az Igét is leigázza, saját szolgálatába állítja a nyelvet is. „Az efféle birtokbavétel beköti a szavak szemét, igyekszik eltűntetni a nyelvből a szavaihoz tapadó értelmét. Az elrendelt nyelv éppolyan ellenséges lesz, mint maga a megalázott lét. Hazáról ekkor már nem beszélhetünk” – írta.

Ennyi sötét tónusú kellemetlen igazság után valamelyest vigaszt jelenthet Herta Müller szívszorító vallomása az otthontalanság érzetéről: „Utólag gyakran azt kívántam, bárcsak soha se jöttem volna el. Akkor tudtam, hogy mennem kell, és az okok is nyilvánvalóak voltak, de ha ma Budapesten a körúton sétálok, és látom az embereket, akkor összeszorul a szívem, mert azért az mégiscsak valami, ha otthon marad az ember! Talán a legszebb dolog a világon, ha egy diktatúra véget ér, és az ember otthon van saját országában, és végre azt mondhatja, amit korábban nem volt szabad.”

Herta Müller – hallgatásával is – elmondta, amit nem volt szabad, arról a világról, amelyben mai világunk gyökerezik, amit ma sem akarnak meghallani, sőt el akarnak hallgatni azok, akik tegnap és ma is ugyanazok. Herta Müller diktatúráról szóló regényeit olvastatni kellene a mai középiskolásokkal.

Sokan még azt is elhallgatják, hogy hetvenéves lett egyetlen erdélyi Nobel-díjas írónk.