Ha én állat lennék, lehet, kissé jobban érezném magam, mint kisebbségiként. Ha történetesen szarvasmarhaként legelgetnék alpesi tájakon, akkor a gazdám vissza nem térítendő támogatást, fejpénzt kapna utánam. A többszörösét annak, amit egy gimnazista után kap az iskolája, vagy amennyi az emeritus diák ösztöndíja. Így viszont az engem tulajdonának tekintő állam – noha kizsebel –, úgy érzi, teher vagyok a vállán: orvosi ellátásra, unokám taníttatására, – s minő szemtelenség! –, még nyugdíjas éveimre is szemtelenül koldulom a garasokat tőle.

De nem csupán ezért lenne mostanság jobb a közérzetem állatként. Hanem azért is, mert ha állat lennék és nem etnikai kisebbségi, akkor legalább abban a hitben ringathatnám magam, hogy emberszámba vesznek. S lassan már három évtizede.

Az Európai Unió első állatvédő törvényeit elsősorban gazdasági és kereskedelmi érdekek motiválták, míg létre nem jött az Európai Környezetvédelmi Ügynökség, amely végül 1994-ben kezdett irányelveket szabni az állatok jólétéről. Igaz, hogy az EU az állatkínzás kérdését – akárcsak a kisebbségi kérdést – a tagállamok saját belátására bízta. Így a németeknél és az osztrákoknál kemény szigorral büntetik az állatok bántalmazását.

Azért, ha ló lennék, nagyfejű, búsulnék is eleget. (Igaz, kevesebbet, mint nemzeti kisebbség tagjaként). Mert bár vannak bizonyos jogaik, az állatok még nem teljes értékű személyek az EU-ban, Brüsszel máig sem ismeri el azokat – mit azokat? Őket! – mint természetes jogalanyokat. Például nem jött létre még egy, csakis az állatok érdekeit védő szabályrendszer. Annak ellenére sem, hogy Peter Singer ausztrál filozófus Az állatok felszabadítása című, 1975-ben megjelent könyvében kifejtette, hogy a fájdalom és a gyönyör érzékelése nemcsak az emberre, hanem a gerinces állatokra is jellemző, ezért az erkölcsi és jogi védelem őket is megilleti.

A tarthatatlan állapotot némiképpen elviselhetővé avatja, hogy az 1978-ban elfogadott uniós állatvédelmi szabályt rögzíti az öt állati alapjogot: az éhezés és a szomjazás elkerülését, a kényelmetlen életkörülmények felszámolását, a fájdalom, a sérülések és betegségek megelőzését, a normál viselkedéstől eltérő viselkedésre kényszerítő körülmények megakadályozását és a félelemben tartás megelőzését. (Számos uniós polgárnak ennyi sem jár ki!) És reményteljessé az, hogy az Európai Parlament már 2006-ban az uniós állatjóléti politika alakulásáról szóló jelentést kért a Bizottságtól, valamint azt, hogy – amint bikkfanyelven fogalmaznak a bürokraták – „az állatjólét szerepeljen nemzetközi tárgyalási programjának minden szintjén, mivel a 21. században az állatvédelem az emberiesség egyik megnyilvánulása és az európai civilizáció és kultúra egyik kihívása.”

Nos erdélyi magyarként még 2023-ban sem érezhetem úgy, hogy a kisebbségvédelem az emberiesség, a méltányosság és az igazságosság egyik megnyilvánulása és az európai civilizáció és kultúra egyik kihívása. Ugyanis, az Európai Bizottság elutasította az RMDSZ és európai partnerszervezetei által kidolgozott kisebbségvédelmi tárgyú európai polgári kezdeményezésének megtárgyalását, mondván a kisebbségvédelem már úgyis tény

Nos, itt tartunk. Valahol ott, ahol 1994 előtt az állatok. De azért ne keseredjünk el! Ne higgyük el, hogy a többségi társadalmakhoz igazodó mimikri a túlélésünk esélye! Van a kisebbségvédelmi tárgyú európai polgári kezdeményezésre tett erőfeszítésnek pozitív hozadéka!

Kisebbségvédelmi szakértők, nemzetközi jogászok, szakpolitikusok összeállítottak egy olyan dokumentumot, amely az európai kisebbségvédelem alapját jelentheti, s amely kijelöli azokat a területeket, amelyek az identitás megőrzés, a kisebbségi társadalmak modernizációjának a terepei.

Ha maradunk öszvéri türelmünknél, lesz még állati jó kisebbséginek lenni az Európai Unióban.

Csakhogy ahhoz az EU-ban kell maradnunk, okos és kitartó képviselőket kell delegálnunk az Európai Parlamentbe, legközelebb a jövő évben.

(Nyitókép forrása: Pexels)