Kárpát-medence szerte 1848. március idusára emlékezik, ki magyar. Erdélyben is fejet hajtanak a szabadságharc hősei előtt.

Múltidejű nép lenne az erdélyi magyar? Erre a rosszindulatú feltételezésre kell gyors és csattanós választ adnunk. A kérdés nem újkeletű, már Adyt is foglalkoztatta, aki látva látta, amint kezében óriás rostával áll az Idő és rostál egyre, s akiket kihullat: nem azok, akik mertek tagadni múltat, hanem azok, akik nem magvak a Jövőnek, akiket csírátlanítanak girhes eszmék.

Március 15. közeledtével mindig felöltik bennem a gondolat, humusz számunkra a múlt, megtermékenyítő talaj vagy ellenkezőleg: avar, amely eltemet? Ilyenkor előbújnak a hordószónokok, a néptribünök, a szájhősök, akik Kossuth Lajosra, Petőfire hivatkoznak, lózungokat szajkóznak, a dicső múltat szembeállítják az élhetetlen jelennel, eredménytelennek láttatják mindennapi munkánkat, baljós árnyakat vizionálnak, aztán mintegy biztatásként süvöltik: „Nem, nem soha!”

Nyomukba bizonytalanul lépkednek azok, akik a múlt dicsőséges pillanatainak emlékeiben élnek, akik be nem teljesült ábrándokat kergetnek, s nem hiszik, hogy lehetnek még olyan szabadok, boldogok, alkotó energiával telítődöttek, mint amilyenek a régi szép időkben voltak. A múltkórosak jellemző tünetei: a történelem megszépítése, a kóros nosztalgia, a merengés, az elmerülés, a jövőtlenség érzése, az erős honvágy egy imaginárius, soha nem volt és nem lesz ország iránt. A múltkóros ember vagy közösség-passzív, befele forduló, rosszul tűri a változást, bánkódik az elszalasztott lehetőségek miatt, de nincs miatta bűntudata, sem cselekvésre nem készteti e mulasztás.

A múltkórság nem modern betegség. Gróf Bánffy Miklós írta a XX. század elején: „Növekvő aggodalommal láttam, hogy dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki nem akarta látni azokat a bűnöket, amik oda vezettek. (...) Senki sem világított rá arra a tömérdek hazugságra, amivel közvéleményünket megmérgezték és melyek minden realitás iránt érzéketlenné tették az 1914 előtti közvéleményt. Senki sem mondta: »Ezen az úton többé ne járj!« – Senki sem hívta föl nemzetünket arra, hogy önmagát is nevelnie kell, valódi helyzetét kell meglátnia. Össze kell fogjon végre és igazi erkölcsi egységet formáljon ki önmagában ahelyett, hogy tovább sodortassa magát valótlan álmok útján, és ismét csupa maszlagot szívjon magába vezércikkekben és szónoklatokban, önámító bókot és csillogó frázist. Azt kellett látnunk, hogy újra távolodunk el minden önkritikától, sőt minden valóságlátástól is, és ismét süllyedünk vissza abba az ideológiába, ami a világháború előtt uralkodott minálunk. Minden bajt és hibát csakis magunkon kívül kerestünk, és szemet hunytunk saját vétkeink fölött. Azt kellett látnunk, hogy a magyar jövőt egyedül a múltnak visszaállításában keressük.”

Ezt láthatjuk sok helyen ma is.

Ám mi mégsem vagyunk a meghátrálás emberei, nem múltidejű nép az erdélyi magyar! 1848 örökösei ma is köztünk élnek, ők azok, akik a múltból erőt merítenek a jelen gondjainak megoldására, akik képesek a jelenben meglátni a jót, akik bátran fordulnak a külvilág felé, nyitottságuk nem vesztükre, hanem hasznukra van.

Kossuth, Petőfi és a forradalmárok nem a dicső múltat akarták visszaállítani 175 évvel ezelőtt, hanem modern magyar társadalmat kívántak építeni.

Munkájukat kell folytatnia annak, aki ma fejet hajt emlékük előtt.

Azzal, hogy mi is azt kívánjuk magunknak, amit Jókai Mór 175 évvel ezelőtt pontosan ezen a napon kívánt: legyen béke, szabadság és egyetértés!

A márciusi ifjaknak, akik noha lobbanékonyak, lánglelkűek voltak, heves indulataik közepette is olyannyira józanok maradtak, hogy mindjárt az elején leszögezték: azt kívánja a magyar nemzet, hogy legyen egyetértés a közös célokban. Egyetértés abban, hogy a szólás- és véleményszabadság a politikai párbeszéd elengedhetetlen feltétele, miként az is, hogy a más véleményen levő nem ellenség, nem nemzetidegen, hanem alternatívát felkínáló, szabadon gondolkodó társunk. Egyetértés abban, hogy a közösségi érdek kerülhet veszélybe, ha ki-ki a gyűlölet útját járja, önös hasznát követve.

Ez az, amiben nehéz még ma is egyetérteni.

Ez az, amin március 15-én el kell gondolkodnunk.

2023 márciusának idusa arra késztethet, hogy próbáljuk meg mi magunk tenni az egyetértésért, foglalkozzunk a még (már csak) viszonylagosan szabad sajtóban leginkább azzal, ami összeköt.

(Nyitókép: Kocsis B. János )