Életünkben van néhány pillanat, amikor úgy érezzük, elértük a csúcsélményt, azt az állapotot, amelyre oly sokat vágyakoztunk, oly sokat dolgoztunk, s amely erőt ad az elkövetkező évek kudarcainak leküzdéséhez, amely meggyőz arról, hogy a közösségben, a közösségért munkálkodni érdemes. Kató Béla erdélyi református püspök szerint talán profán is ezt az érzést a csúcsélmény szóval illetni, hiszen az isteni kegyelemből, Isten ajándékaként átélt állapot csillagóra. Az az idő, amikor megérezhetjük, milyen csodálatos, hogy Isten bevont terveibe, munkatársaivá emelt, éreztette azt, hogy terve van velünk.

Ilyen csillagóra volt a bonyhai Bethlen kastély avatóünnepsége, amelyen ötezer embert töltött el a felismerés, hogy összefogva, hit által visszaépíthetjük azt, amit a vérzivataros XX. század végérvényesen el akart törölni. Semmissé akarta tenni az erdélyi magyarok és a szülőföld, az évezredes történelem iránti kapcsolatát. A jövőbe vetett bizalmát.

A bonyhai Bethlen kastélyt 1948-ban államosították, lakóit száműzték, az épületet szándékosan hagyták tönkremenni. A bonyhai kastély azonban csak egy a sok közül.

A kommunista ideológusok azt gondolták, ha ledőlnek a falak, romokban hever majd a magyarságtudatunk is, és nem lesz többé talpraállás.

Istennek azonban más volt a terve.

E terv szerint építették újjá a kommunizmus bukása után a hazatérők, s az itthonmaradottak történelmi épületeinket, transzilvanista identitásunkat is, miközben megtapasztalták az összetartozás, a közös bűnbánat és az imádság erejét. Az Úrra néztek és harcoltak a házakért, a hazájukért. 450 éves története folyamán az erdélyi református egyházunkban is annyiszor kellett újjáépítenie a romlott falakat. Török tatár, labanc, világháborúk, földrengések, tűzvészek és impériumváltások bontották falainkat. Isten pedig megtartotta a református népünket, lelket és erőt adott nekünk az újjáépítéshez.

Hittel mondta a református püspök: „Romlott falakat építettünk újjá itt Bonyhán is. Kegyetlen, istentelen világ tette gazdátlanná, profetikus nyelven szólva a sakálok tanyájává ezt az épületet. A hívő ember pedig tudja, hogy a rombolás, a száműzetés mindig ideig-óráig való. Az örökkévaló Isten pedig az építésben gyönyörködik. Azt pedig bűnbánattal valljuk meg, hogy elkeseredésünkben gyakran elfelejtettük ezt az ígéretét, és belefeledkeztünk, beletemetkezünk a romok látványába. De elérkezett az építés ideje. Elérkezett az az idő, amikor együtt tervezhettünk, álmodhattunk és dolgoztunk. Közben mind gazdagabbak lettünk. A falak újjáépültek, a Bethlen kastély ismét régi pompáját idéző köntösbe öltözött, legyen érte dicsőség és hála Istennek.”

Az ellendrukkerek, a kishitűek ugyan megkérdezhetik, hogy egyáltalán miért fektet pénzt, erőt, reménységet és imádságot az Erdélyi Református Egyházkerület egy vidéki, közepes méretű kastély felújításában, miért nem elég neki templomaink, parókiáink, iskoláink fenntartása? Miért avat ma olyan kastélyt, amely a történelemben soha nem volt az egyház tulajdona?

A válasz: egyrészt azért, mert ajándékba kaptuk. A keresztény ember pedig az ajándékozó mögött mindig ott látja a legfőbb jótevőt, az adományozót, a menny és a föld urát és birtokosát; másrészt pedig azért, mert itt, Bonyhán a templom és a kastély, a parókia és az udvar szimbiózisában élhet, mint élt annyi évszázadon át a bizonyosság példája, hogy képesek vagyunk visszaállítani, ami a miénk volt, sőt megőrizni, új életet lopni belé.

A kishitűek is megszégyenülve láthatják Isten bizonyságát arról, hogy Erdélyben magyarként élni lehet, mert kell. Lehet, mert ha Isten velünk, kicsoda lehetne ellenünk. Talán csak mi magunk.