Műholdas követés, meg a közösségi felületekre posztolt gyászjelentések monitorizálása: e két szemszögből lehet befogni azt az értelmezési mezőt, amelyben a háború veszteséglistáját „aktualizálni lehet”. Egyre több jel utal arra, hogy elhúzódó konfliktussal kell számolnunk, ahol a harcoló felek maguk is számháborút folytatnak a témában, eltérő taktikákkal: míg az ukránok már az első összecsapások után elkezdték rendszeresen közölni az ellenség táborában elesettek és sebesültek számát (és most szerintük már több mint 27 ezer halottnál tartanak), az oroszok eddig mindössze két ízben közöltek hivatalos adatot az emberanyagban elszenvedett veszteségekről. Mindkét tábor esetében komoly fenntartásokkal kell kezelni a számokat, legfeljebb becslésekre szorítkoznak a hadi kommunikációt megfejtő szakemberek; meg szorzókat emlegetnek: ha például x számú elesett katonáról szól a jelentés (amennyiben az nem teljesen eltorzított adat), azt hárommal felszorozva kapjuk meg a valós veszteségek (sebesültek, eltűntek fogságba ejtettek) mértékét. Érdemes követni a május 9-i putyini beszéd azon passzusait is, ahol az államfő messzemenő szolidaritásáról biztosítja a fiaikat-férjeiket elvesztő családokat, és utal arra, hogy elnöki rendeletben gondoskodik róluk. Még van a Vörös Tér dísztribünjéről elhangzott alig tízperces szpícsnek egy idevágó érdekes vonatkozása: az erős, többnemzetiségű nációról szóló mondat; ezt az utalást igazolta vissza az a napokban megjelent elemzés, amely arról szól, hogy az Ukrajna elleni agresszióban eddig főleg fiatal, szegény régiókból érkező nemzetiségi bakák lelték halálukat (a tisztikarban bekövetkezett meglepő arányú, mintegy félezer fősre tehető veszteségre majd később térek ki). Baskírok, dagesztániak, csecsenek, burjátok teszik ki az áldozatok igen nagy hányadát. A nyomor elől menekülve a megélhetési hadfiságot válaszották, korántsem a katonai karriert. (Ha valami, hát ez valójában dráma a kétségtelenül tragikus háborús kerettörténetben.)

A tisztek mintegy ötödét teszik ki az áldozatoknak orosz oldalon, ez szokatlanul nagy arány; kommunikációs nehézségek miatt állítólag klasszikus mobiltelefonos közlésre kényszerülnek, és így lehet kiszúrni a parancsnoki pontokat, illetve a tisztek mozgását. Ehhez viszont olyan infógyűjtés társul ukrán oldalon, amit nehezen tudna a védekezők katonai elhárítása egymagában produkálni: az amerikaiak bő egy hete ismerték el félszájjal, hogy a maguk részéről ellátják Kijevet megfelelő, fronton használható értesüléssel. De a tiszteknél maradva, mármint az orosz katonai vezetőknél, valószínűleg a komplexebb hadműveletek összehangolásánál a parancsláncolat nem a legadekvátabb, és az sem kizárt,hogy képzésbeli hiányosságok is nyomtak a latban, bármennyire is sikersztori a Föderáció hadseregének utóbbi évtizedben végrehajtott reformja. Olyan vélekedések is megjelentek, melyek szerint a Kreml nem érdekelt a túlképzett, önálló döntésekre alkalmas, kezdeményező szellemű tisztikar kinevelésében, mert ezzel megnövekedne a katonai elit szakmai ázsiója, ami ugyebár egy autokratikus hatalmi rendszerben zavaró összetevő lehet. Némileg ezzel magyarázható, hogy csak nyugalomba vonult főtisztek, vagy a Wagner csoport zsoldosai fogalmaztak meg eddig konkrét (és igen éles hangú) kritikákat az orosz hadvezetési teljesítménnyel kapcsolatban.

A (sok) mindent eldöntő háborús kellék, a pénz tekintetében Oroszország évente 60-65 milliárd dollárt költ hadseregére, a 2020-as esztendőben az erre szánt büdzséből eredetileg a haditengerészet 25 százalékát, a légierő pedig 24 százalékát kapta volna a fejlesztésre szánt összegnek. Ezt némileg vissza kellett faragni, mert az orosz gazdaság nem teljesített a legjobban. Az viszont meglepő, hogy a szárazföldi erők mindössze 15 százalékos részesedést kaptak a keretből. Lehet, hogy terepen elszenvedett eddigi kudarcaik/elért félsikereik részben ebből az arányeltolódásból is származnak. Az adatokat Gecse Géza magyarországi történész megjelenés előtt álló kötetének egyik lábjegyzetéből vettem át. A témában alaposan tájékozott szakember szerint Moszkva manifeszt militarizmusa az 1930-as évek felétől egészen a peresztrojkáig egyre fokozódott, majd a Szovjetunió szétesésével háttérve szorult, és a Grúzia elleni 2008-as háború keserű tapasztalatai után kezdődött el a hadi készültség újbóli megerősítése.

S ha már a hadászat mint egzakt képletekkel is működő tudomány ennyire leuralta az utóbbi majdnem száz napunkat, a gyorsan pörgő fejlemények azt valószínűsítik, hogy a nyár hevesebb lesz tőlünk keletre, de nem a meteorológiai frontok, hanem a hús-vér harcosok, meg a valós haditechnika dinamikája miatt. Egyre hangsúlyosabbá válik az utánpótlási kapacitások kiépítése és fenntartása, ami nem egyéb, mint mérnöki pontosságot és mundéros fegyelmet igénylő logisztikai szervezés, tehát újabb számok, adatfluxusok, civil szemmel nézve bonyolult kalkulusok. Mindez arra figyelmeztet újólag, hogy a hadászat – a ránk ömlő, érzelmeket kavaró képkavalkád, és az ukrán ellenállás eddig meglepően elszánt, mondhatni „hősies” jellege dacára – egyre kevésbé tehetségfüggő, mint inkább tudomány, jól körülírható, ezért esetenként szankcionálható szakma.

(Címlapfotó: Agerpres)